Az egész egy Bhutánról szóló filmmel kezdődött. Bhután egy bűbájos, Tibettel határos kicsiny királyság, amelyet teljes egészében áthat a buddhizmus szellemisége és gyakorlata. A király és miniszterei (olykor több) nyugati egyetemi végzettséggel bírnak, és ezen ismeretek birtokában vezetik országukat, amely egy szempontból világhírre tett szert: a nemzeti összboldogság szintjének tekintetében.
Amikor elkezdődtek a találkozások a betegekkel, ösztönösen ráéreztem: ezekben a helyzetekben nem az a fontos, hogy milyen szag van, mit hallok vagy tapintok, milyen a látvány, és egyáltalán miféle hatás váltódik ki belőlem, hanem az a perdöntő, amikor a beteggel a pillantásunk találkozik. Őt kell fogadnom és elfogadnom, úgy, ahogy van.

A buddhista ösvény két legfontosabb eleme, az együttérzés és a lemondás, ugyanannak az érmének a két oldala. A valódi lemondás akkor jelenik meg, amikor az ember önmagára összpontosítva felismeri a szenvedés valódi természetét; a valódi együttérzés akkor jelenik meg, amikor az összpontosítás tárgyává mások válnak.