A jádekő

Történt egyszer, hogy egy fiatalember elment a helyi ékszerészhez és megkérte, tanítsa ki őt a szakmára. Az ékszerész nagy elismertségnek örvendett és otthonosan mozgott a szakterületén. Igyekezett hát lerázni a fiatalembert, mert attól tartott, hogy annak úgysem lesz elég türelme kitanulni ezt a szép, de nehéz szakmát. A fiatalember esedezni kezdett, hogy legalább adjon neki egy esélyt. Végül a mester beadta a derekát, és így szólt az ifjúhoz:

– Holnap reggel itt találkozunk.

Másnap reggel a mester egy zöld jádekövet nyomott a fiatalember markába, és meghagyta neki, hogy tartsa azt a kezében. A mester ezek után munkához látott, drágaköveket csiszolt, méricskélt és helyezett gondosan ékes foglalatokba. Ezalatt a fiú csendben ült és várt.

A következő nap reggelén ugyancsak egy jádekövet kapott az ifjú a markába, és mellé az utasítást, hogy tartsa a kezében. A mester a harmadik, negyedik, majd az ötödik napon is hasonlóan járt el.

A hatodik napon a fiatalember, miközben fogta a kezében a követ, nem bírta tovább szó nélkül, és a következő kérdést szegezte mesterének:

– De mester, mikor fogok végre tanulni valamit?

– Majd…. –  válaszolta az ékszerész, s azzal ment is a dolgára.

Így teltek-múltak a napok, s az ifjú csalódottsága nőttön-nőtt. Egyik reggel, amikor megint jött a mester és intett a fiúnak, hogy tartsa a kezét, a fiú már azon volt, hogy elmondja mesterének, ő ugyan nem bírja így tovább. De alighogy a mester a fiú markába nyomta a követ, a fiatalember anélkül, hogy a kőre pillantott volna, felkiáltott:

–  Ez nem ugyanaz a jádekő!

–  No, kezded végre kapizsgálni – hangzott a mester válasza.