A turista útja

Goa

Az indulás estéjén feleségemmel egy épület jókora előcsarnokában megváltunk csomagjainktól. Egy szűk ajtón kellett átmennünk, amihez nem tartozott fal. Innen egy nagy, szélesen elterülő hallba értünk.
Társainkkal együtt türelmesen várakoztunk, míg tovább nem indulhattunk egy szűk , hideg, kanyargós folyosón, ami egy hosszú, csőszerű helyiségbe vezetett. Mindenki elhelyezkedett a neki kijelölt helyre. Nemsokára nagy zaj és rázkódás keletkezett. A gyomrom kissé megremegett, a testem elnehezedett. A szám kiszáradt, és az ülés melletti, kis kerek ablakon keresztül párás füstöt láttam felszállni. Ahogy távolodtunk a földtől, egyre messzebb kerültek az apró, szikrázó fények. Felülről hűvös légáramlatot éreztem. A fehér lámpák kialudtak, és már csak a pirosak égtek. A föld odalent lassan forgásnak indult. Sok idő telt el. Ezalatt hozzászoktunk, hogy semmi nincs körülöttünk, csak a sugárzó, fekete, végtelen tér. A föld talán negyed fordulatot tehetett, amikor ismét közeledni kezdtünk hozzá. Az ajtók kinyíltak, és mi kiléptünk. Azonnal nagy, vakító fényesség és mindent átható, illatos meleg vett bennünket körül. Nem sokkal később, miután megtisztultunk a tengerben, már a puha homokon feküdtünk, a langyos szellő mögött fölénk borult a tér, a nap pedig átvilágított csukott szemhéjunkon…

Tisztelet a Gurunak, a Jidamnak és a Dákinínek!

Sofőrünk csakis beláthatatlan kanyarokban előzött. Előtte és közben pedig szorgalmasan dudált, amire az autók hátulján lévő, kétnyelvű feliratok bíztatták is. Másból, mint dudaszóból a legtöbb jármű vezetője nem is igen következtethetett volna a mögötte vagy mellette zajló eseményekre, mivel a visszapillantó tükröt a helyiek nem sokra tartják. Nincs visszanézés. Nem is nagyon lenne rá idő, hogy a vezető a mögötte zajló eseményeken tűnődjön. A közlekedési szituációk folytonossága töretlen jelenlétet, koncentrációt igényel. A velünk szemben, legtöbbször előzés közben a kanyarokban felbukkanó teherautók hűtőrácsaira jókora O betűt festettek. Bizonyára hisznek abban, hogy az ezzel való megrendítő erejű találkozás hozzásegítheti a látszólag szerencsétlenül járó utazót egy ebben az életében talán utolsó, ám oly mélységű felismeréshez, ami számára kedvező újjászületést, vagy akár végső megszabadulást eredményezhet. Az autók műszerfalain lévő apró hindu vagy keresztény oltárok pedig addig is ébren tartják az utazóban a spirituális tudatosságot. Már a gyalogosokat is csodáltuk azért az egykedvűségért, amit a mellettük sokszor csak néhány centiméterre elszáguldó kocsikkal szemben tanúsítottak, de ebben a tehenek bizonyultak csak igazán utolérhetetlenek. Az önzetlen adás és belső béke eme négylábú megtestesítői olyan türelemmel szemlélődnek a vad forgalomban, mint akik teljes tudatában vannak a körülöttük zajló események nem valóságos voltának.

Végül is feladtuk az életünk és testi épségünk miatti aggódást. És ettől kezdve úgy tűnt, mintha nem is az egyes emberek igyekeznének autójukkal ide vagy oda eljutni, hanem ez a rengeteg ember és jármű, s az előttünk felnövő, mögöttünk összezsugorodó épületek és tájak egyfajta dinamikusan áramló, egymással összedolgozott kompozíciót alkotnak, melynek egyaránt alkotóelemei az utak, az utazók, az életveszély, a Karma, az Istenek, és persze a tehenek.

A falusi hindu templom előtt a szarvasmarhák isteni minőségét megtestesítő Nandi bika szobra ücsörgött. A szentély felé nézett.

Ha a szicíliai Monrealé dómjában járunk, a szentély XII. sz. végi mozaikábrázolásán, a többméteres apostolok alakja fölötti boltozaton sok más középkori keresztény templomhoz hasonlóan a Pantokrátor – a mindenek felett uralkodó, a létezést önmagába foglaló Krisztus – hatalmas alakja borul fölénk, betöltve az isteni fényt jelképező, arannyal kirakott égboltot.

A hindu templomban – melynek hűvös kőpadlójára csak mezítláb léphettünk – a tágas bejárati előcsarnok után egy központi, négy oszloppal alátámasztott terembe értünk, ahonnan beláttunk a belső, ambulatóriummal körülvett szentélybe. Ajtaját a félhomályba beleragyogó ezüst domborművek keretezték. A szentély közepén égő mécsesek lobogó fényében, a templom szívében lévő oltáron állt, vagyis inkább ült az alig két arasznyi, virágfüzérekkel díszített istenszobor: az egész templom, sőt a templomon túl is minden dolog igazi, alig látható lényege.

A reggeli tea után Tambdisurla őserdei tisztásán, egy elefántfarmhoz közel jógához készülődtünk egy kis fekete bazaltból épített, Shívának szentelt XIII. sz.-i templom mellett. A helyi hagyomány szerint egyetlen éjszaka alatt építették fel a dzsungelben messziről hozott kövekből. És valóban olybá is tűnt fekete fényével és árnyékokkal tagolt felületével, mintha egyszerre csak itt termett volna valahonnan messziről, vagy titokzatos égi járműként ereszkedett volna le erre a tisztásra, magával hozva életünk legfontosabb üzenetét, aminek megértéséhez azonban előbb magunkat kell átkódolnunk…

A buddhista szent barlang felé tartva – mely évszázadokkal ezelőtt egy bizonyos panditnak adott otthont – csillogó rizsföldek, saját tükörképükkel kezet fogó asszonyok sora előtt hajtottunk el. Egyre beljebb mentünk a hegyek közé. Csak a szent helyekre jellemző, különös kisugárzású tájra érkeztünk. Domborulat domborulat hátán, közöttük szűk völgyek. Még a föld színe is szokatlan volt: a meleg párában tompán fénylő, fekete vasérc. Mindenfelé égig érő kókuszpálmák árnyékot adó, ligetes oszlopcsarnokai. Egy kiszögellés tetejéről lenéztünk. Alattunk a homorulatban kerek tükörré szélesedett a patak vize. Ide jönnek le éjszakánként, amikor már csak a hold látszik a vízen, inni a tigrisek. Továbbmentünk a hegy másik oldala felé, és néhány perccel később odaértünk a templom bejáratához, mely nem is volt barlangszerű. Megmunkált kövekből volt körberakva. Előtte ovális sík rész, mint egy tágas, nyitott előszoba. Bent már csak fejünket lehajtva tudtunk közlekedni. Két-három méterrel lejjebb a keskeny folyosó egy kicsit kiszélesedett. Itt volt a tanítvány helye. Innen jobbra, néhány lépcsőfokkal feljebb volt a kicsiny, cellaszerűre kifaragott barlanghelyiség, benne a kőből kialakított emelvény, melyen valaha a Mester aludt. Az alsó kijárattól jobbra forrás csobogott. Előtte, a pálmaliget hosszú fatörzseinek sűrű fénysugarai mögül sötétbőrű čākák és čākiněk figyeltek minket.

Van olyan hindu felfogás, mely szerint Buddha is Visnu egyik avatárája. Hogy ez-e az oka, vagy egyszerűen a hindu vallási tolerancia, mindenesetre Rŕma isten saját, legkiválóbb testőrét rendelte a buddhista barlang őrzésére. A bejárat mellett Hanumán, a majomkirály szobra áll őrt.

Néhány perces séta után eljutottunk egy tágas, csarnokszerű barlanghoz, mely száját teljes szélességében kitátva nézett a völgy felé. Torkában oltárszerű kőemelvény állt. Valaha a hegynek ebben a – nem emberkéz alkotta – Tan-termében tartotta a Guru forgásban a Dharmakereket. Ma a bejárat előtti hullámzó falat kis lyukak lazán szétszórt mintázata díszíti. Kígyók remetelakjai. Mellettük a sziklában kerek, méternél szélesebb kígyóbarlang kanyarog több kilométer hosszan, mélyen a hegy belsejébe nyúlva, egészen Nāgarŕja birodalmáig.

Szent szuvenírjeinkkel – vadzsrákkal, Buddha szobrokkal, málákkal – felszerelve végül hazatértünk. A január végi éjszakán esővíztől és közvilágítástól fénylő, hideg és gazdag Budapesten, feleségemmel a taxi surrogó ablaktörlői mögött ülve még nem ismertük utunk valódi célját és értelmét. Azt, hogy Indiába ketten utaztunk, de haza már hárman jöttünk.