A törekvés útvesztői

Manapság a nyugati világban is egyre többen gondolják azt, hogy életükben a legfőbb cél a Megvilágosodás. Mindannyian ismerjük ugyanakkor a törekvést, azt az erőt, amely célunk, céljaink felé vezet, vagy néha éppen félrevezet bennünket. Napi, sőt percenkénti kapcsolatban állunk vele, de ha valaki mégsem ismerné fel, akkor feladata megkönnyítésére álljon itt néhány ezzel rokon értelmű szó is, úgymint a szándék, igyekezet, aspiráció. Sőt, ide tartozik a vágy is. Ez lehet csak igazán ismerős. Sugárút méretű könyvtárat lehetne telezsúfolni a vágyról írt művekkel, hiszen mindannyiunk emberi elméje is e körül forog. Mondhatnánk, ha a világ természete a mozgás – a vágy az üzemanyag. Van, aki megértésre vágyik, van, aki jólétre, és van, aki többre. Van, aki világuralomra tör bármi áron és – sajnos – van olyan is, aki már csak halni vágyik. Van, aki a mának él, és van, aki sokáig szeretne. Van, aki a mennyországot vágyik megtapasztalni, és van, aki az Önvalót, ezt a személytelen és mindent magába foglaló tudatosságot.

Vágyaink olyan sokfélék, mint az emberi ujjlenyomatok, ám mindenkinek van egy alapvető szándéka. Abban a világban, ahol a buddhizmus gyökerezik, ezt szanszkritul bhává-nak nevezték. Nemes célt megvalósítani csak tiszta bhává-val lehet. Jómagam is igyekszem tiszta szándékkal élni, ez néha sikerül, máskor viszont nem. Vágyom, hogy körülöttem békesség legyen, vágyom, hogy második gyermekem is egészségesen szülessen és cseperedjen, és bizony néha vágyom, hogy elismerjék a munkámban elért teljesítményt. Közben tudom, hogy akár megélem, akár megtagadom ezeket – a vágyak özönének ilyen módon nem szabhatok gátat. Pedig van, amit törekvés útján nem érhetünk el, és amikor elértük, világossá válik, hogy valójában nem is lett volna miért törekedni.

Persze ismerni az utat, és járni az úton, nem ugyanaz: Három szerzetes, akik jó barátok voltak, hosszú ideje keresték együtt a végső valósághoz vezető ösvényt, de nem jártak sikerrel. Egyszer aztán úgy döntöttek, hogy ott, ahol legközelebb az út elágazik, különválnak. El is érkeztek egy kettős útelágazáshoz. Mindkét út elején állt egy tábla. Az egyikre az volt írva: “Helyes út”; a másikra az: “Tévút”. Nem volt mit tenni, sorsot húztak. Az első elindult a Tévúton, a második a Helyes úton, a harmadik ott maradt az elágazásnál. Az, aki a Tévútra lépett, azóta is reménytelenül bolyongva próbál visszatalálni a kiindulóponthoz. A második szerzetesnek is nagyon hosszú utat kellett még megtennie mire célba ért. Legnagyobb meglepetésére a harmadik szerzetes már ott volt. „Te mögöttem maradtál az útelágazásnál, mégis előttem értél ide. Hogy lehet ez?” – kérdezte. Mire a harmadik szerzetes azt mondta: „Csak leültem és meditáltam.”

Nyilván sokan találkoztak már számos vagy számtalan hasonló történettel a szellemi iskolák tanításaiban, vagy azoktól függetlenül is. Ezt az iméntit jómagam ötlöttem ki, és egyik tanulsága talán az lehetne, hogy nem mindegy, milyen hozzáállással igyekszünk megnyílni a Végső Valóság előtt. Ami engem illet, vágyam az is, hogy találkozzam egy olyan élő, egészséges személlyel, aki nem vágyik, nem törekszik semmi iránt, aki már elengedte az összes tervét, túllépett minden nemű aspiráción. Előtte leborulni is megtanulnék, mert tudnám, hogy ő már “hazatalált”.

Ha valaki légszomjat érez, az sem a kezével igyekszik összefogdosni a levegőt, hanem kitárja tüdejét a szélben. A törekvők közül azonban sokan a Megvilágosodást is olyan elérendő célként élik meg, mint azt, amikor előléptetésre várnak a munkahelyükön, vagy jobb esetben, amikor virágot visznek a kedvesüknek – érdemeket próbálnak gyűjteni, illetve többé-kevésbé önzetlen szeretetet próbálnak adni, és közben időről-időre ott motoszkál bennük, hogy ha továbbra is ilyen nemesen viselkednek, minden bizonnyal elérhetik általa az áhított célt, a Megvilágosodást. Nem számításról beszélek, csak arról az egyéni tudatosságról, amely a megnyilvánulásokat titkon még ilyenkor is alárendeli az áhított célnak.

Amikor az efféle jegyzeteket írom, alighanem bennem is felmerül, vagy ha eddig nem, hát majd előbb-utóbb fel fog ötleni, hogy én ezzel hasznos dolgot cselekszem, egyrészt magamnak, másrészt talán másoknak is. Utána valószínűleg elszégyellem magam, mert eszembe jut egy másik történet, mely valóban megesett.

Egy idős asszony egyedül tartózkodott a hétvégi házában egy nyári reggelen, amikor hirtelen szívrohamot kapott, és mozdulni sem bírt. Mégsem volt teljesen egyedül, mert ember ugyan nem volt a közelben, de ott volt két háziállata, egy kutya és egy csüngő hasú disznó. A kutya éktelen vonításba kezdett, a disznó viszont kirohant a házból, nem tudni miért, majd kisvártatva visszatért. Megállt az asszony mellett, mintha csak ellenőrizné, él-e még, majd újra kiszaladt az ajtón át az utcára. Ez így ismétlődött mindaddig, míg végül egy fiatal férfi kopogott a ház ajtaján. Ő aztán azonnal felfedezte az élet-halál közt vergődő nőt, és hívta a mentőket. Az asszony, aki így megmenekült, csak napokkal később tudta meg, mit is tett érte a háziállata. A disznó, valahányszor kiszaladt a házból, keresztbe feküdt az autóút közepén, és így próbálta, életét kockáztatva, magára vonni a figyelmet.

Én pedig e történet végén talán újra elszégyellem magam, amikor eszembe jut a kérdés, hogy vajon ki éri majd el előbb a megvilágosodás állapotát: én vagy az a csüngő hasú disznó?