A természet szépsége

Egyszer egy papra bízták a kert gondozását egy híres zen templomban. Azért kapta épp ő ezt a munkát, mert szerette a virágokat, a bokrokat és a fákat. A templom mellett volt egy másik, kisebb templom, ahol egy nagyon öreg zen mester lakott.

Egy nap, amikor a pap fontos embereket várt vendégségbe, szokatlanul nagy gondot fordított a kert ápolására. Kihúzkodta a gyomokat, lemetszette a bokrokat, megtisztította a mohafoltokat, de a legtöbb időt azzal töltötte, hogy kínos pedantériával összegereblyézte és halmokba rendezte az összes elszáradt őszi falevelet. Miközben ezzel foglalatoskodott, a templomokat elválasztó fal túloldaláról az öreg mester érdeklődéssel figyelte őt.

Munkája végeztével a pap hátralépett, hogy megcsodálja a látványt.

– Hát nem gyönyörű? – kiáltotta oda az öreg mesternek.

– Nem rossz, nem rossz. – mondta az öreg. De valami hiányzik. Segítsen át ezen a falon, és mindjárt rendbehozom magának a dolgot.

Némi tétovázás után a pap megfogta az öreget, átemelte a falon és letette. Az öreg mester komótosan odasétált egy csaknem a kert közepén álló fához, megragadta a törzsénél fogva és megrázta. Falevelek záporoztak az egész kertre.

– Nna, ezzel megvolnánk – mondta az öregember. Most már visszasegíthet a falon.