A temető kapuján innen és túl

Forrás: Leonard Price: To the Cemetery and Back. Access to Insight, 2010. június 7.  
online forrás: http://www.accesstoinsight.org/lib/authors/price/bl096.html
© Leonard Price, 1994–2011 
Fordította: Puskás András.

E városban, mint mindegyikben, csak kevés helyet hagytak a halottaknak. Foglalatosságaink és kedvteléseink vagy százszor elvezettek bennünket e temető ódon vaskapui mellett, amikor olyan célok felé igyekeztünk, amelyek látszólag közelibbek és sürgetőbbek voltak számunkra. Ezen a különös reggelen azonban valahogy megállt az idő, s így alkalmat ad arra, hogy elmerüljünk a sziklás, borostyánnal borított dombok látványában, és nekivágjunk a temetőkert kanyargós ösvényeinek. Az idő csodás (máskülönben biztosan nem vállalkoznánk e sétára), a virágokon a tegnap este hullott eső cseppjei ragyognak, s a levegőben kellemes illat árad szét az első fuvallattal. A kapun belül egy ember festőállványa mellett álldogál és virágokat pingál a vászonra. Kicsit távolabb a gondnok nyírja a sövényt. A jelek kedvezőek: úgy tűnik, meghitt egyedüllétben lehetünk, ám mégsem teljes magányban; e derűs reggel nem engedi, hogy magával ragadjon a ránk törő mélabú. Így hát – kellő óvatossággal – még a hely szellemének megfelelő gondolatokat is megengedhetünk magunknak.

E pompás domboldalakon a madarak éneke különös módon keveredik a halál számtalan tanújelével. A földet szinte elborítják a kőből faragott síremlékek, fölöttük obeliszkek és angyal-alakok. Nevek és dátumok vesznek körül bennünket; van köztük frissen faragott, s van, amelyik már szinte elkopott és teljesen a feledésé, de mindegyik egy letűnt élet részleteit sorakoztatja elénk – melyik családból való volt, mennyi idősen távozott el, milyen erényei voltak, és mennyire hitt a mennyországban. Mit jelenthet ez számunkra, akinek családjából senki sem nyugszik itt? A szél egyszer csak meglibbent egy árnyat a fényben fürdő pázsiton: mi magunk ismeghalunk. A madarak folytatják éneküket, a méhek tovább donganak az ibolyák körül, és a gondolat valahogy nem is olyan borzasztó. Nem olyan rémisztő – ismételjük újra magunkban –, ha ez a láz, az élet itt múlik el, ahol az illatos lonc és a déli szél ölel körül bennünket.

Haladunk tovább a gyász krónikáit olvasva: szeretett feleség, három napot élt gyermek, fiú, leány, mind valakinek a szeme fénye. Nemzedékek, melyeket elragadott a halál. Vajon ezek a kőtömbök a végről vagy csupán a folytonosságról regélnek? Mi élünk tovább és maradunk gyászolni; a távozó a saját tettei által kijelölt útra lép. Hol lenne hát a vég? E megkapóan szép kődarabok mindössze tudásunk határait jelzik. Ó, kertész, csinosíthatod őket akárhogy, akkor is a tehetetlenségünket hirdetik.

Itt, a sziklás domboldalon a város zsongása lassan elcsitul, majd ahogy teljesen elhal, a komor csend szegődik mellénk útitársul. A szikrázó napsütés s minden elhatározásunk dacára nyugtalanság lesz úrrá rajtunk, és talán már fordulnánk is vissza a kapu felé, de valahogy eltévedtünk a temető lankáin, melyek dísztelen, csupasz történeteikkel hömpölyögnek tovább. Nincs mit tenni, folytatnunk kell utunkat. Még kétségtelenül élünk, s amíg életben vagyunk, próbára tehetjük életbölcsességünket a bennünket körülvevő roppant halandósággal szemben. Lám, ott egy pillangó repked – szeretnénk azt gondolni, hogy örömében járja táncát. Amott egy mókus lakik a sírkő tövében – nézd, hogyan ugrabugrál, majd tűnik el odújában. Kedélyünk hirtelen felderül, de azután újra elmerülünk kétségeink között. Miért siratjuk egy élet kihunyását, és miért üdvözöljük ujjongva az ismétlődését? Elfáradunk, ahogy hányódunk érzéseinktől sodortatva, s egyensúlyra vágyakozunk ebben az illékony mindenségben. A szanszára – mondják – a születés és halál szörnyű körforgása; de ez a zaklatottság, ez a makacs kétely vajon nem éppúgy a szanszára-e?

E temető oly zsúfolt, hogy újra meg újra megtorpanásra késztet bennünket a félelem, nehogy rossz helyre lépjünk. Lassan bandukolunk hát az egyszerre gyönyörű és hátborzongató dombokon. Itt, ahol az ösvény rövid időre kiegyenesedik, megállunk egy kicsit kísérletezni, s becsukjuk a szemünket. A világ egyszerre szétesik, vörös sötétségbe borul, s a szél és napfény érintésévé lesz a bőrön. Teszünk néhány lépést kicsit tétovázva, közben érezzük a kavicsokat a talpunk alatt, s képzeletünket a közeli útszegély és a lehetséges veszély képei töltik be. Haladunk tovább. Valahol elfogy az út, de mégis hol? Lassan körbefon bennünket az aggodalom, mégis sétálunk tovább tudatunk terében – a nem látott, de mindenütt ott sejtett veszélyek között. Ahogyan kinyitjuk a szemünket, a világ üdén és kedvesen előlép a homályból, s lassan – szinte gúnyolódva – felölti alakját. Egészen biztosak vagyunk benne, hogy tudjuk, mi a valóság? Biztosan értjük, mi a halál?

Találunk egy padot itt az árnyékban, ahol megpihenhetünk, hogy átgondoljuk helyzetünket. Legyen bár a szemünk nyitva vagy lehunyva, a tudat az, amely világunkat megteremti. A tudat kavarja fel a félelmet, ez ad helyet a bánatnak, s ez mozgatja a gondolatokat és a testet saját természetének megfelelően. De vajon mi a tudat természete? Ha zavarodottságunkból és bizonytalanságunkból indulunk ki, nyilvánvalóan a nyughatatlanság. Úgy látszik, sem a térben, sem pedig hitünket tekintve nem állunk szilárdan, semmit sem uralunk teljes egészében. Ebben a majdnem teljes csendben is – közelebbről szemügyre véve – észrevehetjük a kavargást, a forgatagot, e folyton változó tudat nyughatatlanságát. Nem ismeri sem önmagát, sem a világot, csak kíván és elutasít. Elmerül a virágok illatában, s néhány pillanatra az egekben jár, majd néhány gyermek halálának kőbevésett történetét olvassa, s kétségbeesik. A kőangyal fején trónoló holló képe mosolyra fakasztja, egy frissen vésett név az ódon síremléken borzongást vált ki belőle. Az öröm és a bánat hol erre, hol arra billent ki bennünket; egyik sem áll meg azonban a kétellyel vagy a félelemmel szemben.

A tudat szakadatlan áramlásban van, pillanatról pillanatra fellobban és kialszik. Minden pillanatban ott a születés és az elmúlás. Minden felmerülő, majd megszűnő gondolatunkban és lélegzetvételünkben ez ismétlődik, miközben aggódva kémleljük a láthatárt, vajon mikor jön a Nagy Halál. Vegyük fontolóra: a halál állandóan jelen van – az emlékképek és érzelmek rohanásában, a sejtek összerándulásában, a vágy és az ellenszenv áradásában –; minden születés és halál között hányódik. Születés és halál: ez a szanszára kimerítő körforgása. Minden pillanat véget ér, de nem ad nyugalmat, mert már lángra is lobbantja utódját, a következő pillanatot. Nincs ez másként a testi halálban sem, amire itt oly sok minden emlékeztet. A létesülés nyugtalan lángja újra meg újra továbbadódik. Ahogy sétálunk itt a temetőben a megannyi elhantolt fájdalom között, úrrá lesz rajtunk a félelem, holott amitől olyannyira rettegünk ott kívül, az most is itt ég a tudatban. A Halál már jóval azelőtt is itt volt a közvetlen közelünkben, mint hogy elmerengtünk volna a sírköveken. A Buddha értette ezt. Mi viszont még most sem, és itt reszketünk a csupasz kő mellett, mely nem tehet semmiről. Tágra nyitott szemmel meredünk a szimbólumra, miközben nem látjuk a vakító valóságot.

Ahogy itt üldögélünk magányosan, az árnyék halkan körénk lopakodik. Világok tárulnak fel a szemünk előtt, s alkalmunk nyílik tanulmányozni azokat, miként a Buddha tanította: mohóság nélkül, valódi szenvedélymentességgel, amely megmutatja a színtiszta igazságot és megszabadítja a szemlélődőt. A Buddha a vágyakozásban jelölte meg a szenvedés forrását, és valóban, ha jobban odafigyelünk, nem ezt a sóvárgást látjuk-e a pillanat minden töredékében? Minden apró halált és keserves csalódást megelőzött egy születés, a nem-tudásból eredő sóvárgás fellobbanása. Mivel nem látjuk a dolgok valódi természetét, folyton gerjesztjük a szenvedélyt, mely hol erre, hol arra csapong, sohasem hunyva ki elégedetten – így áll össze szemről-szemre a lánc, amely évekre béklyóba ver bennünket. A történések önmagukban csak történések; a tévelygő tudat az, amely rettenetként vagy élvezetként éli meg ezeket, és saját magát köti a halandósághoz.

E temető a maga súlyos sírköveivel pusztán tükör: a Buddha arra szólít bennünket, hogy nézzünk bele és lássuk meg rajta keresztül az önmagunkban zajló temetési menetet. Tegyük fel, hogy meglátjuk ezt, és sikerül megfigyelnünk tudatunk elszomorító állapotát. Mihez kezdünk vele? Ha a születés és halál ily gépiesen és feltartóztathatatlanul zakatol körbe-körbe, hiábavalónak látszik minden erőfeszítés. És valóban, hiába látunk rá a test és a tudat zuhatagszerű változékonyságára, az intellektuális megértés önmagában nem szabadít meg bennünket. A születést – a sóvárgás felgerjedését – szükségszerűen követi a halál, a mulandóság és veszteség kínzó fájdalma. A vágyakozás azonban nem szükségszerű jelenség, hanem csak a nem-tudás talajából szökken szárba; s ha e szellemi vakságot eloszlatjuk, a sóvárgás és az abból eredő gyötrelem is megszűnik. A Buddha egész tanítása erre mutat. Arra buzdít bennünket, hogy lankadatlanul törekedjünk: lássuk a dolgokat olyannak, amilyenek valójában. Ne engedjük, hogy a sóvárgás úrrá legyen rajtunk, hanem minden erőnkkel figyeljük meg és tépjük ki a gyökerét. Minden tudati szennyeződés és nyomorúság csak mintegy a saját jóváhagyásunkkal létezik. Amíg nem ismerjük föl, hogy hatalmunkban állna felszámolni ezeket, csak magunkban dünnyögünk: „Tessék, ilyen az élet, nem lehet rajta segíteni”. Ám ha belátjuk, hogy igenis módunkban áll megváltoztatni életünk szenvedésteli folyását, az eddig bevált kifogások nem elégítenek ki többé bennünket. Tekintetünket szorosan arra az egyenes útra kell rögzítenünk, melyet az erkölcs, az összpontosítás és a bölcsesség jelöl ki számunkra.

E gondolatok hatására felkelünk a padról (egészen kényelmetlenné vált hirtelen), s folytatjuk sétánkat a sírkövek végtelen sorai között. Az élet kérdése régebben olyan egyszerűnek tűnt – az ember vagy élt, vagy nem –, ám ezúttal már ez a rövid kis elmélkedés is rávilágított meglepő összetettségére. Egészen idáig úgy gondoltunk a halálra, mint egyetlen súlyos kőtömbre, amely egyszer majd a fejünkre zuhan; a valóságban azonban a halál ennél sokkal árnyaltabb és sokrétűbb, s elválaszthatatlan a tudattól, mely olyannyira retteg tőle. Haladunk tovább a murvával felszórt ösvényen, a temető körülöttünk még sohasem tűnt ennyire üresnek. Egy lelket sem látni, még a madarak is eltűntek; teljes a magányunk. Most fel kell tennünk a kérdést: ha félreértettük a halált, vajon nem értettük-e félre ugyanígy az érem másik oldalát, az életet is? Ha az, amit eddig halálnak neveztünk, nem egyszeri és egyedi történés, hanem végigvonul az egész életfolyamaton, akkor hogyan húzhatunk értelmesen éles határvonalat a kettő között? Ezen a ponton helyesen tesszük, ha kérdésünkkel a Buddhához fordulunk, aki az „életről” és a „halálról” sohasem beszélt úgy, mint két, egymástól független valóságról. Ehelyett inkább arra mutatott rá, hogy a tapasztalás folyamatos valamivé-válás, az állandó változás folyamata, szakadatlan keletkezés és elmúlás. Ez a szanszára, az ok és okozat nagy körforgása, melynek szüntelenül forgó peremén hiába keresnénk kezdő- vagy végpontot.

Ahogy így vizsgáljuk a tudatot és a testet, egyre inkább érezzük, mennyire használhatatlanok a hétköznapi fogalmaink, mint amilyen a „születés” és a „halál”. Eddig magától értetődőnek vettük e meghatározásokat, ám most, hogy szükségünk lenne rájuk, cserbenhagynak minket. A tapasztalat felborítja a képzeletet. Fel kell tennünk a kérdést: „Bármit jelentsenek is e szavak,kiaz, aki születik,ki az, aki él,és ki az, aki meghal?” Miután oly durván félreértettük, mi is történik valójában, most kétségbeesetten próbáljuk megragadni, ki az egyáltalán, aki elszenvedi e történéseket. De vajon megtalálhatjuk-e ezt a valakit? Amint ezt a Buddha számos alkalommal türelmesen kifejtette, az emberi lény az öt halmazat – a forma, az érzetek, az észlelések, a tudati képződmények és a tudatosság – átmeneti ötvözete. E halmazatok állandóan változnak, ám ezt oly gyorsan teszik, hogy fenntartják a különálló identitás látszatát. Innen származik a „te” és az „én” hétköznapi fogalma. Utóbbiak azonban csak kényelmes szavak és elképzelések, amelyek nem felelnek meg a végső valóságnak. Az élet és a halál csupán az öt halmazat folytonos átalakulása, amelyben nem található semmiféle bennerejlő lényeg, önazonosság vagy maradandó „én”. Fölmerül a kérdés, hogy akkor ez és ez a személy létezik-e egyáltalán vagy sem? Természetesen mondhatjuk erre azt, hogy hiszen én is és ez vagy ezek a személyek is élünk – ami a világi élet szintjén igaz is. Bizonyos értelemben mindannyian a létesülések körforgásában eltévedt, vándorló lények vagyunk. Mégis világosan meg kell értenünk, hogy végső soron csak az öt halmazat pörög az élet és halál forgatagában, hányódik öröm és fájdalom között, s hurcolja – vágyakozástól és gyűlölettől űzetve – a nem-tudás terhét. Ha alaposabban megvizsgáljuk a testet és a tudatot, a „ki?” kérdése értelmetlenné válik, hiszen nem találunk mást, csak az állandótlanság, szenvedés és kétség együttégését az ok és okozat láncreakciójában. A tűz birtokosának hiábavaló keresése helyett, nem lenne-e jobb inkább a tüzet eloltani?

A Buddha nem azért nyilatkoztatta ki a Dhammát, hogy kielégítse kíváncsiságunkat a mindenség kezdetét és végét illetően, megdöbbentő titkokat tárjon fel vagy imádatot ébresszen. Célja az volt, hogy megtanítson véget vetni a szenvedésnek – annak, amit most is tapasztalunk, ahogy itt elmélkedünk a halál szimbólumairól és nyilvánvaló bizonyítékairól. Ha szenvtelen tudattal vizsgálódunk, megláthatjuk, milyenek a dolgok valójában, s keresztüllátva rajtuk elfordulunk a sóvárgás pusztító szokásától. Ahogy elfordulunk ettől, fokozatosan megszabadulunk minden szenvedéstől. Hiába ismerjük azonban és fogadjuk el intellektuálisan e gondolatot, amíg nincs hatással a mindennapi életünkre, addig a kétségek és a folytonos elmúlás foglyai maradunk. Temetésünk napja nemsokára elérkezik, miért szögeznénk hát addig is magunkra a koporsófedelet? A belátás fénye eloszlatja a sírbolt sötétjét, és még ebben az életben képes megszabadítani a szenvedő tudatot. Ha kellően ügyelünk a jelenre, a jövő gondoskodik magáról.

Fölemeljük tekintetünket, s a verőfényben látjuk, hogy körbejártuk a temetőt: a virágokon és a borostyánsövényen túl az ódon kapu vár bennünket. A festő elment, a gondnok sehol; egyedül rójuk tovább csendes utunkat. Kicsit megállunk egy sírnál, az utolsó emlékeztetőnél. Történetét már felfalta az idő; a felirat olvashatatlanná kopott. A sírkő eldőlt, gyászosan hever az ég alatt, és nem mesél már emberi névről, csak a mulandóság igazságát hirdeti. Egyedi jellege elenyészett, alig szabályosabb egy természetes kődarabnál, de még így is felidézi gondolataink kaleidoszkópjában minden összetett dolog elkerülhetetlen sorsát. Éppúgy állhatna rajta a mi nevünk is, mint bárki másé, és valójában már így is van: aki elég bölcs, a saját nevét olvassa le róla. A test halála éppoly valóságos, mint a hús és a gondolatok apró vonaglásai a jelen pillanatban. Számoljuk hát fel mindezeket! Ne keressünk kibúvót, ne engedjük, hogy bármi elhomályosítsa látásunkat – ez itt a mi síremlékünk. Ám ezzel ne a reménykedő vagy félelemteli pillantásoknak, hanem a bölcsesség mélyreható és nyugodt szemléletének nyissunk teret.

A vaskapukon újra kilépünk a kavargó város utcáira, s a sziklás domboldalak emlékké halványodva a távolba enyésznek. Az ismerős járdákat róva, még magunkban hordozzuk azt a különös hangulatot vagy éleslátást, melyben minden dolog alkotóelemeire és a Buddha által kinyilatkoztatott tanítás aspektusaivá bomlik szét. A város legalább annyi szimbólumot tár elénk, mint a temető. Az élet lángol és sistereg körülöttünk, akár a puskapor – szerzünk és költünk, nyerünk és veszítünk, vágyakozunk és gyűlölünk. Épületeket, sugárutakat, rohanó embereket látunk, de ha éberek vagyunk, látjuk azt is, hogy a tudatunkban még mindig síremlékek között sétálunk. Itt és most teremtjük a sorsunkat. A temető és a város egy és ugyanaz. Miért ne mélyítenénk hát tovább az imént megszerzett belátást? Ez nem is olyan nehéz: a test mozdul, érzetek jelennek meg, a tudat felfog, tudattárgyak követik egymást – a vizsgálódás megannyi lehetséges tárgya. Legyünk a temetőben vagy a városban, a folyamat ugyanaz: egyszerűen szemléljük és éberen figyeljük a jelenségek áramlását. A tudat szennyeződései nem maradhatnak fenn a tüzetes vizsgálódással szemben – törvényszerűen szertefoszlanak. Ki tartana hát fogságban minket? Az élet, mely eddig nem volt más, mint a végzet hosszú sora, most megértéssé bontakozhat. Az élet és a halál megértésével egyben meg is haladjuk ezeket, s ezáltal minden szenvedést is.

Ha szert tettünk némi belátásra, nem kellene-e azt tovább mélyítenünk? Ha szabadok is lehetnénk, nem kellene-e igyekeznünk széttörni a bilincseinket? Ha helyesen szeretnénk cselekedni, nem a tudásra kellene-e alapoznunk tetteinket? A Buddha feltárta a szenvedés természetét, valamint annak okát, megszüntetését és a megszűnéséhez vezető utat. Szavai mélyek, magasztosak és lenyűgözőek, de a levegőben lógnak mindaddig, amíg nem ezek mozgatnak bennünket. Csak akkor válnak élő igazsággá, ha ezek szerint cselekszünk. Ettől kezdve a sötét és halálos utat, amelyen botorkáltunk, a közvetlen tapasztalás fénye világítja be. A végső megszabadulás lehet közel vagy távol; az egyetlen, ami számít, hogy úton legyünk. 

_________________________

* Az itt közölt szöveg felhasználásának feltételei:
A fenti szöveg tovább másolható, szerkeszthető, sokszorosítható, újra kiadható és terjeszthető bármely médiumon keresztül, amennyiben
(1) a másolatok stb. ingyenesen hozzáférhetőek, és nyomtatott változat esetén a mennyiség nem lépi túl az ötvenes példányszámot,
(2) minden egyes másolaton és a szöveg felhasználásával készült bármely további szövegben (ideértve a fordításokat is) egyértelműen feltüntetésre kerül a cím alatt megadott eredeti szövegforrás, és
(3) minden egyes másolaton és a szöveg felhasználásával készült bármely további szövegben feltüntetésre kerül ezen felhasználási feltételek teljes szövege.
A fentebb ismertetett feltételek nem teljesülése esetén minden jog fenntartva.