Tátrai napló 2008 - a festőművész szemével

Öt nap a Magas Tátrában, amelynek lábánál egy kis településen, Zdiarban foglaltunk le egy meglepően családias jellegű szállást. Tizenketten vagyunk. Esténként kellemesen hűvös a levegő, temérdek csillag fénylik az égen, s a naplemente előtti fények tiszta, egymásba átmenő színessége Csontváry képeit juttatja eszembe.Bár tudom, hogy a képeket, amelyeket fest – még ha a valóságból meríti is – egyfajta szubjektív szűrőn engedi át, még sohasem tapasztaltam ennyire, hogy a világ olyan, amilyennek megéljük. Mintha Karátson Gábor A Gyermek Altdorfer című könyvének mesés világa kelt volna életre körülöttem, amelyet éppen ezekben a napokban olvastam. A formák látható világa, amelyet jelenlegi életünkben oly erősen tapasztalunk, csupán a valóság kis szelete, s mennyi sok izgalmas dolog van még ezen kívül! Itt a hegyek között, ahol minden sokkal tisztább, egyszerűbb, s megannyi változatosságával együtt is egyneműbb, minket is átformál a táj az önmagából áradó csendjével és békéjével. A hegyek között járva az embert különös, nehezen szavakba foglalható érzés fogja el, melynek személyes tartalma mindenkinél más, mégis van benne valami nagyon közös. Egy 19. századi gondolkodó, Henry-David Thoreau jut eszembe, aki előre látva az akkori világ önpusztító tendenciáit, tiltakozásaképpen két évre kivonult egy tó partjára. Ottani életének tapasztalatait írta meg a Walden című könyvében, melyben az alábbi idézet is szerepel: „Gyönyörű este van, ilyenkor az ember teste egyetlen érzékszerv, minden pórusán át szívja magába az örömöt. Szabadon, kötetlenül járok a Természetben, mintha magam is egy része volnék.”

A hegyek között elkezdünk nem sietni. Beleengedjük magunkat a természet sajátos békés hangulatába. Az áttüzesedett levelek ezüstös, sárgászöld zizegése, ahogy a fény és a szél játszik a megannyi aljnövény és falevél ringó, táncoló szövetével, a ruhánkkal, hajunkkal. A kövek és gyökerek a talpunk alatt lépcsővé formálódnak, olyan érzésünk lehet, mintha pont a mi lábunkhoz igazodnának. Köröttünk a hegyek folyamatosan változnak a napszakkal, a megtett úttal, a magassággal. Nincs más „dolgunk”, csak gyaloglunk, mászunk felfelé meg lefelé, közben átjár bennünket a mozgás öröme, az úton levés felszabadultsága, a le- vagy visszatekintés, amikor felérünk valami magasabb részre, ahonnan minden pici és távoli, ahogy az életünk is, amit otthon hagytunk. Nem zsizseg, nem nyel el, minden tiszta és térszerű.

Fotóalbum:

• Magas-Tátra 2008