Öt nap a Magas Tátrában, amelynek lábánál egy kis településen, Zdiarban foglaltunk le egy meglepően családias jellegű szállást. Tizenketten vagyunk. Esténként kellemesen hűvös a levegő, temérdek csillag fénylik az égen, s a naplemente előtti fények tiszta, egymásba átmenő színessége Csontváry képeit juttatja eszembe.Bár tudom, hogy a képeket, amelyeket fest – még ha a valóságból meríti is – egyfajta szubjektív szűrőn engedi át, még sohasem tapasztaltam ennyire, hogy a világ olyan, amilyennek megéljük. Mintha Karátson Gábor A Gyermek Altdorfer című könyvének mesés világa kelt volna életre körülöttem, amelyet éppen ezekben a napokban olvastam. A formák látható világa, amelyet jelenlegi életünkben oly erősen tapasztalunk, csupán a valóság kis szelete, s mennyi sok izgalmas dolog van még ezen kívül! Itt a hegyek között, ahol minden sokkal tisztább, egyszerűbb, s megannyi változatosságával együtt is egyneműbb, minket is átformál a táj az önmagából áradó csendjével és békéjével. A hegyek között járva az embert különös, nehezen szavakba foglalható érzés fogja el, melynek személyes tartalma mindenkinél más, mégis van benne valami nagyon közös. Egy 19. századi gondolkodó, Henry-David Thoreau jut eszembe, aki előre látva az akkori világ önpusztító tendenciáit, tiltakozásaképpen két évre kivonult egy tó partjára. Ottani életének tapasztalatait írta meg a Walden című könyvében, melyben az alábbi idézet is szerepel: „Gyönyörű este van, ilyenkor az ember teste egyetlen érzékszerv, minden pórusán át szívja magába az örömöt. Szabadon, kötetlenül járok a Természetben, mintha magam is egy része volnék.”
A hegyek között elkezdünk nem sietni. Beleengedjük magunkat a természet sajátos békés hangulatába. Az áttüzesedett levelek ezüstös, sárgászöld zizegése, ahogy a fény és a szél játszik a megannyi aljnövény és falevél ringó, táncoló szövetével, a ruhánkkal, hajunkkal. A kövek és gyökerek a talpunk alatt lépcsővé formálódnak, olyan érzésünk lehet, mintha pont a mi lábunkhoz igazodnának. Köröttünk a hegyek folyamatosan változnak a napszakkal, a megtett úttal, a magassággal. Nincs más „dolgunk”, csak gyaloglunk, mászunk felfelé meg lefelé, közben átjár bennünket a mozgás öröme, az úton levés felszabadultsága, a le- vagy visszatekintés, amikor felérünk valami magasabb részre, ahonnan minden pici és távoli, ahogy az életünk is, amit otthon hagytunk. Nem zsizseg, nem nyel el, minden tiszta és térszerű.


Mindazok, akik boldogtalanok, azért boldogtalanok, mert saját boldogságukat keresték; mindazok, akik boldogok, azért lettek azok, mert mások boldogságát keresték.