Konzentrationslager, Gulag, Laokaj. Az első kettőről még az átlagember is hallott, a harmadik szóról viszont kevesen tudják, mit is jelent.
Laokaj a kínai munkatáborok neve, azoké a büntető intézményeké, amelyek még ma is megtalálhatók kínaszerte. A kínai megszállást követően Tibetben is létrejöttek ilyen táborok, tibetiek tízezrei haltak meg az ezekben uralkodó embertelen bánásmód következében.
Adhe Taponcang 27 évet töltött kínai munkatáborban. „Túlélő” – mondanánk, de aki hallott már olyan embereket, akik ennyire szélsőséges körülményeket „éltek túl”, tudják, hogy ott a táborokban nincs élet, a hétköznapi fogalmak nem használhatók az ott történtekre, nincs rá szavunk. A felfoghatatlanság és elmesélhetetlenség kettős szorításában mégis egyetlen esély marad: elmondani mindazt, ami ott megesett, hogy a világ tudomást szerezzen a szörnyűségekről, a kegyetlenségről, no meg azokról, akik még ilyen helyzetekben is megőrzik emberi mivoltukat, hitüket.
Éveken át nem mosakodni, ugyanabban a ruhában járni, különösen egy fiatal nő számára – Adhe 26 éves volt 1958-as letartóztatásakor – irtózatos, fel nem fogható dolog. Követ hordani, éhezni, látni mások szenvedését, s mindezt hosszú éveken át úgy, hogy szinte semmit sem tudott gyermekeiről, családja sorsáról. A szolidaritás és az együttérzés azonban mégis erőt adott neki a legnehezebb pillanatokban is. No meg a hite, illetve azoknak a szerzeteseknek a tanításai, akikkel kapcsolatba került.
Egyikük, Csomphel Gyamco rinpocse sokat beszélgetett vele: „Hogy megnyugtasson, gyakran elmondta nekem:
– Sose felejtsd el, hogy a Dalai Láma Őszentségének sikerült elmenekülnie. Jóllehet rendkívül sötét időket élünk, vallásunkat és kultúránkat akkor se tudják elpusztítani. A tibeti buddhizmus tételei győzedelmeskedni fognak.”
Ami Adhe számára mindenkor a legnagyobb erőt adta, az a hit és a gyakorlás volt, de a körülmények sokszor még ebben is megakadályozták: „Rabságom ideje alatt mindvégig megpróbáltam imádkozni gondviselő istenemhez – Dolmához, a megtartó istenasszonyhoz –, de az idő előrehaladtával egyre nehezebben tudtam koncentrálni a hosszú, huszonegy versszakból álló imára, amelyre még apám tanított. Talán a koplalás hatott szellemi képességeimre, mindenesetre azt tapasztaltam, hogy az ima bizonyos szakaszain az agyam kihagy. Egyszerűen nem emlékeztem, és ez nagyon elkeserítő volt. Ráadásul a szabad időmben imádkozni sem tudtam úgy, hogy vagy az őrök, vagy a többi fogoly félbe ne szakította volna.”
Egy másik láma, Kathong Szitu rinpocse azonban segített neki. Róla így beszélt: ”Volt valami megnyugtató abban, ahogy a helyzetet fogadta… Ellentétben a többi fogoly szokványos apatikus nézésével, az ő pillantása nyugodt és mély volt, mint a szarvasé, érdeklődéssel és szánalommal csüggött környezetén. Problémám hallatán egészen megindultnak látszott, majd megfogta a kezemet, és szelíden ezt mondta:
– Ebben a helyzetben nem jut időnk a hagyományos áhítatra, ezért most megtanítalak egy rövidebb imádságra, amelyet elmondhatsz, ugyanazzal az áhítattal. Jó érzéssel tölt el, hogy a vallásgyakorlás még mindig központi kérdés nálad.
Azzal megtanított egy rövidített, kilencstrófás imádságra Dolmához, amely aztán a menedékemmé vált minden eljövendő magányomban és megpróbáltatásomban.”
A 27 év alatt még egy fontos szempont adott Adhe-nak erőt. Szemtanúként mindent rögzíteni, hogy ha egyszer esetleg mégis kiszabadulna, akkor elmesélhesse mindazt, ami a tibeti néppel megesett.
„Az évek során megfigyeltem, hogy az összes emlékképem kristálytiszta maradt. Örökre és mélyen beívódtak a lelkembe. Számomra ez a könyv élő tanúbizonyság azok mellett a tibetiek mellett, akik a kínai uralom alatt vesztették életüket. Az emlékezet hangja, amely emléket állít mindazoknak, akiket ismertem, és nem maradhattak életben.”
Ajánlom mindenkinek ezt a megrendítő és felemelő könyvet. És ehhez ismét csak őt idézem: „Remélem, e könyv olvasói a tibeti nép segítségére fognak sietni, mert mindenki, aki ezen a bolygón él, kölcsönös kapcsolatban van mindenki mással, és ami egy embernek szenvedés, az valahol másoknak ugyanúgy szenvedés.”

Az őskorban az Élet Mestere az élő szakrális szubjektum volt, a történeti korban az Élet Mestere a könyv, a szakrális objektum. Az a közvetlen kinyilatkoztatás, ami az őskorban a szakrális ember volt, most a könyv lett. A könyv a riasztó. A kakas, aki megszólal, hogy "Ébredj, ember, nehogy az álmosság démona elaltasson".