Száz év magány

G. Garcia Márquez

Száz év magány

A Száz év magány olyan, mint egy forgószínpad: az idő körbejár, a szereplők fellépnek a porondra, majd távoznak onnan, és mindegy, hogy néhány pillanatot, vagy örökkévalóságnak tűnő évtizedeket töltenek ott; nem hagynak maguk után semmit sem. Már életükben emlékszerűek.

Van, aki a dolgozószobájába húzódik, és ott tölt éveket anélkül, hogy a világról tudomást venne. Van, aki vándorútra megy, és hetvenhétszer körbehajózza a világot, aztán mégiscsak hazatér a füllesztő Macondóba. Van, aki háborút indít 20 emberrel, 20 évre vérbe borítva az országot. Látszólag zajlanak az események, megy minden a maga útján, de a sorsokat át- meg átszövi az üresség, ami annál nyilvánvalóbb és fájóbb, minél nagyobb zajt csapnak elleplezésére. Hisz arra kell a puskaropogás, a poharak koccanása, a gyerekzsivaj, a nő sóhaja, hogy ne a magány hangját halljuk, ezt az állandó szelíd zúgást, ami befészkeli magát mindenhová, szétporlasztja a legkeményebb sziklát is, és már mi sem tudunk neki túl sokáig ellenállni. És miért nem?

„A magány az nem az, ami körülvesz, hanem az, ami hiányzik itt belül.” – énekli Bródy.

Hát ezért. Még a szerelem égető lüktetése sem képes elterelni a figyelmet róla, vagy legfeljebb csak néhány pillanatra, mert ez a lüktetés is, csakúgy mint minden hang újra a szívünk verésévé válik, ami „kipp-kopp, kipp-kopp, van-nincs, van-nincs” – újra eljátssza a magány szimfóniáját.

Nem vesszük észre, hogy a kipp és a kopp is, a van és a nincs is a miénk. Nem hisszük el, hogy a kettő közötti végtelen űr is mi vagyunk. És ekkor a szív hangja is baljóssá, fenyegetővé válik, mert eszünkbe juttatja az óra ketyegését: időnk fogytán. És megrettenünk ettől, pedig ez ugyanaz az idő, mint amivel most sem tudunk mit kezdeni.