Szangha kirándulás a Magas-Tátrában

Ez volt az első közös kirándulás, amin eddig részt vettem, de nem ezért nem könnyű írni róla, hanem mert oly sok minden inkább csak érzés formájában maradt meg bennem. A legtöbb dolog sokszor utólag kap jelentést, s később jön a ráébredés arra is, hogy minden jó úgy, ahogy történt, hogy mindennek, ami történt, éppen úgy kellett történnie. A megpróbáltatások kiszélesítik addig ismert határainkat, s ez a tátrai túra is mindenkiből mást hozott ki, mindenkinek mást mutatott meg önmagáról, vagy éppen újbóli szembesülésre késztetett. S talán az is megmutatkozott, hogy az akadály Úttá válhat.

Hisz’ ez az élet: találkozni másokkal, találkozni önmagunkkal, viszonyulni, s feloldani a feszültségeket, a bennünk levő akadályokat, hogy tekintetünk tisztán láthassa a valóságot.

Erre mindenütt, bármilyen közegben lehetőség van, de egy közösségben, ahol mindenki ugyanazt tűzte ki célul, valahogy mégis kicsit más. Ugyanazon irány felé fordítjuk a tekintetünket. Felnéztünk a hegyre, felnéztünk a menedékházra is, s bandukoltunk, élvezve a sétálás közbeni látványt, a fényeket, a szagokat, a magasságot, a talpunk, lábunk bizsergését, a nyugalom, a békesség, s a természet fenségességének átélhető, bennünk megjelenő szépségét.

Persze nem minden volt mindig ilyen zökkenőmentesen szép. Közösséget említettem, pedig ez a nyolc fős csoport már indulásnál szétvált három részre, s ez jellemző is maradt végig, ez a pulzálás, mely összehozza, s eltávolítja az egyes részeket.

A túra vidáman kezdődött, szerintem mások sem tudták igazán, mennyi út áll előttünk, felfelé a Théry Ödön menedékházhoz. Aznap szürkés időben indultunk el Poprádról, de felérve az Ótátrafüredről induló lanovka tetejére, a Tarajka-hegyre, már sütött a nap. A várost összefüggő felhő borította, s mi ezt felülről láthattuk. Úgy éreztük, hogy elszakadtunk mindentől, ami addig volt, és fokozatosan átéltük magunkban a hegyek megtisztító nyugalmát.

Fent a menedékházban megpihentünk, bevárva egymást, mivel nagyon különböző tempóban haladtunk felfelé. Ott már látszódtak a különbségek általános gyakorlottság és aktuális állapotunk szerint is. Egy rövid szavazással eldöntöttük, merre menjünk tovább. Elindultunk hát, pedig lehet, jobb lett volna külön válni, s nem ragaszkodni a közös tempóhoz, a közös túrához, hiszen a környéken sokan voltunk, sok túrázó, s velük is együtt voltunk, ha formálisan nem is tartoztunk hozzájuk. De együtt akartunk maradni, szinte a végsőkig, mígnem a Vöröstorony-hágó láncos részeivel, finoman szólva, nem birkóztunk meg. A túra további sorsát erősen meghatározta ez a hágó. Felszabadultak és előtörtek belőlünk az érzések, a félelem és a pánik érzései is, de nem vettük eléggé figyelembe egymás teherbírását, nem figyeltünk eléggé, és nem adtunk elég határozott hangot annak, hogy tovább már nem bírjuk. Aztán egy ponton, ami erősen összefüggött a sziklafalakra erősített láncokkal, beláttuk, hogy ez a végső határ, amit bár megkísértettünk, s mindenki hősiesen túllépett saját korlátain, ennél tovább most nem tudunk menni.

Végül három részre szakadtunk ismét, néhányan fent aludtak a magasabban vagy alacsonyabban fekvő menedékházakban, mások elindultak lefelé, visszafelé. Mindannyiunkban dolgoztak az események. Mind a nyolcan, akik menedékházakban vagy a szálláson aludtunk, személyre szóló csomagot kaptunk, mindenki azt a csomagot, amire szüksége volt. Ki-ki önmagának tudja csak kibogozni, miért történtek így a dolgok, miért kellett így történnie, hiszen nem tapasztalhatunk mást, csak olyat, aminek mi hoztuk létre az okait.

Ezek a túrák egy sokkal nehezebb, egyhónapos, befelé vivő zarándoklatra készítenek föl a Kailashoz – belső Kailashunkhoz is –, s innen nézve ezek voltak az első, legnehezebb lépések, melyek már most teret nyitottak a tudat végtelen vidékeire, ismeretlen mélységekbe és magasságokba hívogatón.

Kapcsolódó írások:

• Hálamálá az emberi kezek jótetteiért
• Fotóalbum a 2007-es tátrai kirándulásról