A Szangha ereje

Két éve léptem át először a kamaraerdei ház küszöbét. Akkor még csak a könyvtárat kerestem, benne a Lílávadzsra által ajánlott könyveket. Aztán egyre inkább ideszoktam, majd tavaly a Vészákh ünnepségen felvételemet kértem a közösségbe.

A hétfő esti előadások és a Tárá szeminárium résztvevőjeként, valamint a Karúna szolgálat tagjaként rendszeresen találkozom 15-20 emberrel, és ezek a találkozások, együttlétek adnak muníciót a további napokra, hetekre.

Az együttlétekben üdítő és felfrissítő a törekvés a szeretetteljes egymás felé fordulásra, a nemes beszédre. Ebben a légkörben időről időre megtapasztalható a létezés lebegése, fénye, intenzitása. Pedig „csak” a törekvés van, semmi más. Pontosan ez az, amire vissza lehet emlékezni sötétebb hangulatban. Beivódik, mint életminta, és mozgósíthatóvá válik más helyzetekben is.

A Szangha megtartó ereje, amely megtart a hétköznapokban, a trehányságból elhanyagolt gyakorlás idején, mert erőt ad a folytonos újrakezdéshez. Mindig van kire gondolni, kinek írni, kivel beszélni, ha pislákolni kezd a korábban nagyobbacska láng.

Két közös elvonulás után a Szangha már bajtársi közösség is: együtt szenvedtünk kora hajnalokon egyre fájósabb lábakkal, mégis végigcsináltuk. S amikor Lílávadzsra az ebédnél – fecsegésünk okán – szóba hozza a Bódhi-fát, tudom, ki gondol rám kedves együttérzéssel, megbocsátó, biztató mosollyal, mintegy megelőlegezve a természetesen nem megkérdőjelezhető fogadalom szigorúbb betartását.

Távollétükben is mellettem meditáló társak, együttlétekben örömforrások, a Dharma tökéletlen, ám egyre tökéletesedő megtestesítői; barátok, bajtársak, játszótársak, távolról tisztelt útonjárók; lelki közösség, amely távollétében is hétköznapjaim meghatározója. Azoknak az embereknek a gyülekezete, akik végett, miatt ide csatlakoztam. No, erre van szükség ahhoz, hogy ebben a teljesen értékvesztett világban az ember talpon tudjon maradni.

Hogy lássátok, milyen fontosak vagyunk egymás számára – még ha nem is fogalmazzuk ezt meg mindannyian naponta magunknak –, megosztom veletek egy tavaszi továbbképzésemen hallott ismereteimet.

Május elején – az orvosok és klinikai szakpszichológusok számára kötelező, kreditpontszerző továbbképzés keretein belül – részt vettem a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézete által szervezett kurzuson.

„A sztressz, mint korunk népbetegsége” címmel Kopp Mária és munkatársai saját kutatásaikról számoltak be. Adataik közül néhány megjelent a Népszabadságban, a cikk azonban visszhang nélkül maradt.

Az adatok többsége széles körben nem ismert. Az előadás a sztressz különféle megnyilvánulásairól és hatásairól közölt sok, nagyon érdekes és döbbenetes adatot.

Tudtátok-e, hogy a magyar férfiak 64 %-a nem éri meg a 65. életévét? Tudtátok-e, hogy a magyar férfiak halálozási adatai rosszabbak, mint a múlt század harmincas éveiben voltak? Tudtátok-e, hogy a hetvenes években Magyarország halálozási statisztikái, az országban várható átlagéletkor jobb volt, mint Ausztriában?

Tudtátok-e, hogy 60 éves kor alatt a férfiak közül ma 23 %-kal többen halnak meg, mint 1965-ben? Hogy 60 éves kora alatt 60 %-kal több férfi hal meg, mint nő? Hogy az érettséginél alacsonyabb végzettségű férfiak 50 %-a nem tölti be a 65. életévét? Ez az arány Ausztriában 28 %, nők esetében Magyarországon 27 %, Ausztriában 10%. Hogy jelenleg Magyarországon a férfiak várható élettartama 68,6 év, miközben 65 évre szeretnénk emelni a nyugdíjkorhatárt... Ausztriában 76,4 év a férfiak várható élettartama.

Tudtátok-e, hogy 2006-ban az egész Európai Unióban Magyarországon a legnagyobb a bizonytalanságkerülés, és ez folyamatosan emelkedik? Hogy Hofstede kutatásai szerint a bizonytalanságkerülés azokban az országokban magas, ahol jogbizonytalanság van? Hogy miközben Hollandia még Magyarországnál is individualistább társadalom, ott mégis barátságosabbak az emberek? Mert nincs anómia, mert erős a nemzeti azonosságtudatuk. Hogy Magyarországon óriási az anómia, és a nemzeti azonosságtudat csak az ukránoknál és az oroszoknál rosszabb, mint nálunk?

[Anómia: Szociológiai szakkifejezés. Arra a modern társadalmakban tapasztalható jelenségre utal, amikor a hagyományos normák és szabályok úgy lazulnak föl, hogy nem képződnek helyettük újak, és a társadalmi élet egy adott területén a szabályok nem világos volta miatt a normák elvesztik befolyásukat az egyének viselkedésére. Jelentős szerepe lehet több deviáns viselkedésforma (pl. az öngyilkosság) magas elterjedtségében.]

Tudtátok-e, hogy a spontán és művi vetélések, a depresszió, a kiégés és az öngyilkossági gondolatok terén a teljes népességen belül a pszichiáterek és ezen belül is a nők mutatói a legrosszabbak?

Tudtátok-e, hogy minden idevágó kutatás a boldogság leglényegesebb feltételének az értelmes életet, a nagyobb egészbe való beágyazottságot tartja, az anyagi helyzettől csaknem függetlenül? És ez az, amit módszeresen irtottak ki ezen a vidéken az elmúlt évszázadok, s különösen az utóbbi évtizedek során.

Tudtátok-e, hogy a svéd egészségügyi program azzal kezdődik, hogy az egészséghez társadalmi tőke kell?

Tudjátok-e, hogyan lesz ebből a társadalmi meghatározottságból össznépi szorongás, melynek eredményeképpen a világon nálunk a legnagyobb a daganatos megbetegedések előfordulása, és az azokban való elhalálozás?

Ennyit számít, ha egy nemzetnek vagy egy embernek nincs önazonossága, és ennek következtében anómiás állapotában, félelmei közepett ki-ki azt tesz vele, amit csak akar.

Mindehhez még egy Lílávadzsrától kapott adat: A Béres Egészség Hungarikum Program megbízásából a Fact Intézet által végzett reprezentatív vizsgálat szerint másfél millió magyarnak nincs egyetlen egy barátja sem! A magyar népesség 60 %-a (!) pedig nem tartozik semmilyen közösséghez!

Bizony, ez tragikus! Válaszul születtek kis közösségek, klubok, ébredezik a magyar nemzeti öntudat is, akit foglalkoztat a kérdés, számos honlapon talál információkat.

A Szangha különbözik mindezektől, mert nem egy adott érdeklődés vagy tulajdonság mentén hozza össze tagjait, hanem a minden teremtett lényben közös bódhicsittát és az ahhoz vezető utat teszi központi értékévé.

A bennünket körülvevő keresztény kultúrákban ezt úgy mondják, hogy minden ember Isten képmása, és ezért a legmegvetendőbbnek ítélt emberrel is az Úristennek kijáró tisztelettel kell bánni.

Nem mondunk mást mi sem, sőt, ezt a tiszteletet kiterjesztjük az ember alatti világok lényeire is, így válva tagjává egy minden irányban szétterjedő életfolyamnak. S a gyakorlás mellett a Szanghában való együttlét teszi ezt az élményt újra meg újra megélhetővé, és védhet meg bennünket az anómiás, elidegenedett lét által okozott testi és lelki betegségektől, az idő előtti haláltól.