Levelek az ürességből

Sunrjú Szuzuki

Nincs mindig úgy. A zen igaz szellemének gyakorlása

Filosz, 2006

Szuzuki rósiról nekem mindig az arca jut eszembe: barázdált, meggyötört arc, amin talán a betegség, talán a világ szenvedése látszik, és mégis mosolyog; de nem csak a szeme és a szája, hanem mosolyog minden árok, minden szeglet, minden apró ránc is. Az egész arc nevet, és ha az ember ránéz, nem tud nem vele nevetni, és nem tud nem elérzékenyülni, mert megérti, hogy mit tanít ez a mosoly: derűs és boldog maradhatsz a szenvedés közepette is.

Azt hiszem, ez a Mester legfontosabb, legmélyebb átadása – legalábbis számunkra, akik személyesen nem ismerhettük őt. Mert igaz ugyan, hogy tanított szavakkal is, annak ellenére, hogy bajlódott az angollal, és nem szívesen szólalt meg zazen után, de a szavai mögött is ugyanez a mosoly bujkál, és azok sem tartalmuknál fogva igazak, hanem ettől az ártatlan, gyermeki kacsintástól.

A zenről általában az a képünk, hogy szigorú, merev emberek ülnek mozdulatlanul, fal felé fordulva, és időnként jól hátba vágja őket egy még szigorúbb Mester vagy felvigyázó. És biztosan megvan benne ez a kissé elijesztő szikárság, de a rósi arca arról árulkodik, hogy ebben a feszességben ott húzódik az ellazultság, a játékosság, a szabályok betartásából fakadó szabadság is. Mindez akkor válik megélhetővé, ha az előírásokat játékszabályokként fogjuk fel, melyekből az első számú az, hogy fogadj el mindent úgy, ahogy van. Fogadd el magadat, másokat, a kialakuló szituációkat, mindent, még ha nem is egyezik meg azzal, amit látni szeretnél, mert ezzel az apró mozdulattal tudod elengedni magadat pillanatról pillanatra.

Ebben a nyitottságban minden más tanítás benne rejlik: mulandóság, éntelenség, karma, páramiták, az itt és most, hisz’ elfogadod a pillanatot – és a szeretet is, mert az sem más, mint egy megkülönböztetés és elvárások nélküli létezési mód. A nyitottság az éberség egy átfogóbb, teljesebb alkalmazása, s nem pusztán erőszakolt figyelmesség vagy szabálykövetés.

Sunrjú Szuzuki 1959-ben, 55 évesen ment az Egyesült Államokba, és 12 évig, haláláig maradt ott. (Halála előtt két héttel jelölte ki utódját, azt a Richard Bakert, akit volt szerencsénk vendégül látni a rendünk fennállásának 50. évfordulójára rendezett nemzetközi kongresszus alkalmából.) Ez az az időszak, legalábbis a világ „nyugati” felén, amely az amúgy is mindig szabadság után vágyó, lázadni kész fiatalok még teljesebb nyitottságát hozta. Ennek egyik tünete volt, hogy minden megkérdőjeleződött, minden érték vagy eredmény újra mérlegre került, és kezdetét vette a Nagy Keresés. Amerikában a beat nemzedék művészei: Ginsberg („Futva nyakkendőt kötök taxiban, sietek meditálni”), Kerouac („Dharma hobók” című könyve most jelent meg magyarul), Snyder („vizelek / a vízesést / figyelem”), vagy éppen Salinger ekkor találkoztak a buddhizmussal, és nem maradtak érintetlenül.

Érdekes, hogy Tibet ekkoriban történő megszállása miatt ugyanezekben az években kezdtek a tibeti lámák nyugatra jönni, és valami miatt néhány zen Mester is áttette székhelyét. Szuzuki rósi mellett nagyjából ez idő tájt (valamivel később) jött Európába Taisen Deshimaru rósi, és jelent meg Csögyam Trungpa is, aki talán a legnagyobb hatású tibeti láma volt nyugaton. Titkuk abban állt, hogy tanításaik, átadott meditációs technikáik mellett/mögött/közben a Buddha-természetet fejezték ki, és ezzel áthidalták a kulturális, gondolkodásbeli stb. különbségeket, megnyitották az utat az éppen a szokások, megrekedtségek alól kibújni igyekvő fiatalemberek előtt. A „zen szellem” találkozott a „kezdő szellemmel”.

Elképzelhetjük, mi áradt Szuzuki rósiból, ha ezek az öntörvényű, egy helyben megmaradni képtelen, de egyébként nagyon intelligens fiatalok köré gyűltek, köré ültek. És – láss csodát –, ülve is maradtak. Persze, nyilván nem maradt ott mindenki, voltak, akik nem tudták kihasználni a nyitottságnak ezt a magával ragadó „pillanatát”, és odébbálltak; de maradtak elegen, és a zen központ, a tanítás, a gyakorlás él és működik, a Buddha-természet kifejezése folyamatos.

De hogyan lehet átadni, tanítani ezt a Buddha-természetet? Ez a Tanítók legnagyobb kérdése, kihívása, és különösen igaz ez a zenre, mint olyan hagyományra, mely a Tant a végletekig lecsupaszítja, s megtisztítja minden rárakódott, ám de felesleges kacattól. Mit lehet mondani arról, ami szavakkal nem kifejezhető, hogy lehet megmutatni azt, ami nem tárgyiasítható, és emiatt, jóllehet közelebb van hozzánk minden másnál, mégis rejtettebb mindennél. Szuzuki rósi ezt egyszerűen oldotta meg: az ürességből beszélt; nem az ürességről, hanem az ürességből. Zazen után, de a gyakorlást abba nem hagyva szólalt meg, és így szavai, mozdulatai, mimikája mind a végső valóság, a lényeg kifejeződései voltak. Tanításában ez volt az elsődleges; mondanivalója, vagyis a szavak jelentése csupán másodlagos, majd hogy nem elhanyagolható jelentőséggel bírt. Szavakra ugyanis csak nekünk van szükségünk, de nem a Mesternek.

És a rósi beszélt: Holdra szállásról, barna rizsről, vécére menésről, és még sok minden másról, de leginkább a zazenről, a gyakorlás mikéntjéről és fontosságáról. Arra használta tehát a szavakat, hogy a szavakon túlra mutasson, azok mögé terelje tanítványait.

A többi rajtunk múlik.