Nem is volt olyan rémes...

Mottó: …elmúlt és meg se történt,
itt volt és meg se érkezett…
(egy gyakorló)     

Az idei évben mintegy negyvenen vállakoztunk arra, hogy a nyaralás jól behatárolható örömei helyett egy jóval megfoghatatlanabb utazást tegyünk. A csendes, hegyek közötti kis faluban, egy fehérre meszelt kúriából útnak eredtünk, hogy Vadzsramálá és Lílávadzsra biztos vezetésével bejárjuk a buddhizmus ürességről szóló tanításainak bejárhatatlan útjait. A tanítás pontos volt és éles. Az útvesztő minden kijáratában tükör van felállítva, ahol a saját leghétköznapibb élethelyzeteinket és játékainkat látjuk szemtől szembe — fogalmainkra épülő légvárainkat, melyeket tigrisként védünk és rejtegetünk a valóság nyers tényei s a dolgok valódi létmódja elől, jól-rosszul bevált szokásainktól remélve némi biztonságot. Az élet azonban a tanításaival mindenkor elébünk siet. Vajon hogyan kell »helyet foglalni« az ebédhez, amikor nincsen se szék, se asztal, viszont zuhog a friss nyári zápor? A feladat elméletileg talán megoldhatatannak tűnik, ám aki ott volt, tudja, hogy a látszat néha csal…

Kísérlet történt továbbá a piros háztető úszómedencévé alakítására is, ez azonban még a hét legállhatatosabb tanítványának sem sikerült. Képességeit azonban más területeken is próbára tehette. Három napi elszánt kontempláció és analízis nyomán már-már megtalálni vélte az ego-t, azonban tanítóink segítségével — és nem kis szerencséjére(!) — a végén egy hajszálon mégis elcsúszott. Bár az ego fellelésére meghirdetett nemes vetélkedésnek egyetlen beérkezettje sem volt, az ünnepélyes díjkiosztás mégis megtörtént.

Az idei lelkigyakorlat egyetlen megfogható eredményeként csupán Pindóla testvérünk ürességről írott, remekbe szabott versei maradtak ránk. Mint a szerző mondja, a Lelkigyakorlat hatására végbement szellemi fejlődését tisztán nyomon követhetjük, ha az esemény elején írt strófáit az azután keletkezettel bátran összevetjük.

Szimhanáda        

Lílávadzsra kedvéért még hozzá szeretném fűzni, hogy… az előbbi cím eredetileg tőlem származik, és arra a »rettenetre« utal, ami a Lelkigyakorlat címében az üresség jelzőjeként szerepelt. Olykor elviccelődtünk ezen. Emlékszem, milyen sokan sérelmezték a Lelkigyakorlatra hívó program szigorát. Érdekes: amikor ott voltunk, már nem volt szigorú semmi és senki. Olyan ez, mint amikor bemégy a vízbe. Amikor benne vagy, már nem is olyan hideg. Én különösen a nevetésről szeretnék írni. Ha tanulni mégy, ha tanítód van, akkor tanítvány vagy. S ha az, akkor vihogni is szeretsz óra alatt… Mindenesetre az idén — saját jószántunkból — már nem mertünk egymás mellé ülni Zsuzsival. Komolyabbak lettünk, figyeltünk, jegyzeteltünk. A nevetésről akartam írni, ami a komoly munkánk mellett része az életünknek. Az ürességről is akartam írni, ami a mindennapok muszály-cselekvései között is része az életünknek. A szigorról is akartam írni, ami nélkül nincs tanulás sem, de a szigor is csak része az Egésznek.

Emlékek tűnnek elő finom hártyán: Gyula reggeli álomzenéje, Erika finom érintése, hogy ébredjek, az esti gyertyák fényei. Reggeli séta a Temetőben. Mi és a falu. Néztek bennünket. Temetői vonulásunk közben a kriptakészítők abbahagyták a munkát. Marika és Erzsi, akik főztek nekünk. „Érdekes, maguknál a férfiak is udvariasak…“ — mondták.

Most meg ősz van. Zoli polcot készít, én nézek ki az Oktogonra, és remélem, hosszú lesz az Ősz. Hiányoztok, várunk benneteket…

Győry Zsuzsa  

Kapcsolódó írás:

• Két strófa az ürességről

Fotóalbum:

• Súnjatá - "Az üresség rettenete"