Egyebek mellett erről is szó volt az Európai Buddhista Unió (EBU) szeptember végi évi rendes közgyűlésén, amelyet ezúttal Barcelonában rendeztek meg. A helyszín egy százötven éves spanyol kúria volt, amely egy természetvédelmi terület közepén található hegy tetejére épült, s ma már buddhista kolostorként működik. A spanyol grand, aki Amerikából visszatérve, több mint száz évvel ezelőtt felépítette ezt a gyönyörű épületet, minden bizonnyal csodálkozna, ha látná, miként alakult át birtoka, s vált a turisták, no meg a barcelonaiaik kedvelt kirándulóhelyévé. A Sakya Tashi Ling kolostor és múzeum ugyanis rengeteg látogatót fogad, akik nemcsak a lenyűgöző sztúpát és a tibeti vallásról szóló állandó kiállítást tekinthetik meg, de a konyha vegetáriánius kosztját is megízlelhetik, s még az ajándékboltból is vihetnek magukkal valami szuvenírt. (Ezek közül a legnépszerűbb egy saját kiadású CD, melyen egyebek mellett egy Tárá himnusz feldolgozás is található, s amely Spanyolországban platinalemez lett.) Az ide látogató keresők pedig tanításokat hallgathatnak, jógázhatnak, meditálhatnak, hosszabb-rövidebb elvonulásokon vehetnek részt.
Az épületkomplexum a multikulturalizmus fantasztikus ötvözete: az új tulajdonosok a mennyezet fakazettás berakását éppúgy meghagyták, mint a keresztény kápolnát, vagy az úrnő eredeti állapotában megmaradt fürdőszobáját.
A helyszín tehát egyszerre őrzi az európai kultúra hagyományát, a kései katalán barokk építészet térszemléletét, ugyanakkor a főbejáratnál ott lobognak a színes tibeti imazászlók, egyszerre meghökkentve és lenyűgözve az először oda belépőt.
Szimbóluma is lehetne mindez a buddhizmus európai jelenlétének. Egyszerre kell ugyanis léteznie az európai valóságban – vagyis mindabban, amit ez a szó kulturális-gazdasági és politikai-társadalmi értelemben jelent –, ugyanakkor kapcsolódnia kell egy másik, Keletről érkező hagyományhoz is, s ennek értelmében megőrizni a Dharma tisztaságát és eredeti szellemét. Ráadásul egy olyan Európában kell létrehozni ezt a sajátos ötvözetet, amely maga is sokszínű és megosztott – elegendő csak a keleti és nyugati tagállamok közti markáns különbségekre utalni.
Akárcsak a brüsszeli uniós intézmények esetében, az EBU-ban is hihetetlenül nehéz megtalálni a közös hangot, vagy inkább kijelölni és meg is valósítani a közös célokat. Hogyan teheti ezt meg egy lengyel zen-es, egy spanyol szakja, vagy épp egy angol meg egy magyar buddhista (az egyes nemzetek rengeteg féle buddhista irányzata közti párbeszédről nem is beszélve).
A szervezet tapasztalatom szerint még mindig keresi önmagát, identitását. A jószándék szinte tapintható, sőt erőteljesen megfogalmazódik az elvárás az együttes cselekvésre, de az erőket nehéz összehangolni, a szándékot konkrét tettekre váltani.
Mi a buddhisták viszonya az európaisághoz? Miben mások ők mint a Szangha ázsiai tagjai? Egyáltalán miben más az európai buddhizmus, mint az ázsiai? Hogyan viszonyulnak a kereszténységhez, mit szólnak az iszlám európai előretöréséhez? Milyen válaszokat adhatnak az individualizmus és a fogyasztás bűvkörében élő uniós polgároknak? Mivel járulhatnak hozzá az európai buddhisták földrészük kultúrájához? Vajon hogyan lehet a Dharmát minél több spanyolhoz, angolhoz, némethez, lengyelhez, magyarhoz eljuttatni? Mit tehetünk a klímaváltozás, a környezetszennyezés, a fajok kiírtása ellen? Miként őrizhető meg a tanítások tisztasága?
A kérdések sorjáznak, s azt hiszem ezekre nekünk, magyar buddhistáknak is mihamarább válaszokat kell találnunk.


Minden hosszú távú jó eredmény a jó okok felhalmozódásának köszönhető. Ugyanígy igaz az is, hogy ha hathatós eredményekre kívánunk jutni, hathatós okokra van szükségünk.