Mire jó a szőlő?

Egy napon a helyi kolostor ajtaján erősen kopogtattak: egy helybéli földműves volt az. Amikor a kapuőrző szerzetes kinyitotta az ajtót, a földműves a kezébe nyomott egy fürt ropogós, mézédes szőlőt.

– Hódolat a Magasztosnak! Van egy szőlőskertem, ez az idei legjobb termésemből való. Felajánlásként hoztam.

– Köszönjük, azonnal beviszem az apátnak, nagyon fog neki örülni!

– De kérem, én ezt Önnek szántam!

– Nekem?! – ámult el a szerzetes, de a következő pillanatban elvörösödött, mert úgy gondolta, nem érdemel meg ilyen finom ajándékot a természettől.

– Igen-igen, bizony Önnek. Bármikor kopogtatok, Ön mindig kinyitja az ajtót. Amikor segítségre volt szükségem, mert aszály sújtotta a termésemet, Ön minden nap kisegített egy kis élelemmel és innivalóval. Ez a szőlőfürt a Buddhák ajándéka: a szőlőtőkét, amelyről származik, szívmeleg nap sütötte, miközben szivárványos és illatos vízcseppek öntözték, attól lett ilyen csodás. Azt kívánom, hogy Ön is részesüljön az áldásában!

Miután a földműves elment, a szerzetes fogta a szőlőfürtöt és órák hosszat csak gyönyörködött benne; a leggyönyörűbb szőlőfürt volt, amit valaha is látott. Úgy döntött, hogy az ajándékot mégiscsak az apátnak adja, aki mindig bölcs szavakkal bíztatta őt.

Az apátnak igen kedvére volt a pompás gyümölcs, de aztán eszébe jutott, hogy az egyik szerzetes beteg, és azt gondolta: „Ennek a beteg testvérnek adom a szőlőt, ki tudja, talán egy kis örömöt hoz az életébe.”

Így is lett, ám a szőlőfürt nem maradt sokáig a betegágy mellett, mert a gyengélkedő szerzetesnek eszébe jutott a szakács: „Oly régóta gondoskodik rólam, mindig a legjobb falatokat hozza nekem. Biztosan örülni fog ennek a szőlőnek.”

Így amikor a szakács felbukkant az ebéddel, a beteg szerzetes nekiajándékozta a fürtöt a következő szavakkal:

– Tessék, ez a tiéd. Tudom, hogy nagyra értékeled a természet ajándékait, értő tekinteted látja, mit ér ez a gyümölcs.

A szakács elképedt a ragyogó lédús szőlőn, még a segédjének is megmutatta. Azt gondolta magában, hogy olyan szép ez a fürt, biztosan örömet okozna vele az oltár körüli teendőket ellátó öreg szerzetesnek. Régóta élt ott az öreg velük, hosszú évek alatt sok szerzetes gyakorlási útját egyengette, s nagy tiszteletnek örvendett. Ő ér fel a leginkább a természet e remekéhez.

Az öreg szerzetes sem tartotta meg azonban magának a szőlőt, hanem a legifjabb brahmacsárinak ajándékozta, hogy felnyissa szemét az élet legapróbb dolgaiban is meglelhető mérhetetlen örömre.

Az újoncot boldogság töltötte el; mélyen átérezte az öreg szerzetes ajándékának értékét, ráadásul még sosem látott ilyen szép szőlőt. Ekkor eszébe jutott, mennyi mindent kapott már eddig ettől a közösségtől, s visszaemlékezett az ideérkeztére, amikor a kapuőr beengedte őt a kolostorba, mintegy új életének első gesztusaként.

Így még sötétedés előtt kivitte a kapuőrnek a szőlőt:

– Itt van ez a kis szőlő, fogyaszd élvezettel! Ha eszel belőle, az éjszaka hamarabb elszalad, meglásd!

Fordította: Szaraszvatí Mag Mónika