Április 30-án este Ferihegy 1-en találkozott közösségünk hét tagja. Gháraní, Szakulá, Szaraszvatí, Upáli, Uttarí, Vidzsajavadzsra, valamint e sorok írója némi tanakodás után lemondott a mágikus eszközök alkalmazásáról és a repülés konvencionális módját választotta, hogy eljusson Németországba, Govinda Láma hazájába.
A stuttgarti repülőtéren kis csapat fogadta a magyar küldöttséget. Táblájukon csak ennyi állt: AMM. Ez a három betű tökéletesen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy egymásra találjunk. E betűkép ismeretlenül is összeköt bennünket. Mintha rég nem látott rokonokhoz vagy barátokhoz érkeztünk volna. Szinte kitapintható volt az a szellemi áramlat, amelyben velük együtt vagyunk. Ha rendelkeznénk a Buddhák isteni szemével, valószínűleg magát Maitréját is láttuk volna. Jelenlétét így is érezhettük a pillantásokban, kézfogásokban, a késői érkezésünk ellenére elénk tett gőzölgő paradicsomlevesben és ízes bajor rozskenyérben.
Az elvonulásokon begyakorolt mennyei étkezés gyakorlatát egyesítettük a „Minden Képzeletet Meghaladó Reggeli” jógájával. Vendéglátóink igazán kitettek magukért. Innét utaztunk tovább május 1-jén a festői szépségű bodeni tó partján fekvő Hödingenbe, a Vadzsramálá és Lílávadzsra által vezetett Mahákála Ashramba, ahol a rend német és svájci ágának tagjaival találkozhattunk. Vadzsramálától meghallgattuk a rend kialakulásának és fejlődésének történetét, valamint Govinda Láma vízióját egy olyan buddhizmusról, amelyet a modern nyugati világban is lehet tisztán érteni és hitelesen gyakorolni.
Ebéd után Hödingen természeti környezetét ismerhettük meg. Akik az eget kívánták ostromolni, a magaslaton levő kilátót vették célba, míg akik a mélységeket szerették volna fölfedezni, egy kanyonba ereszkedtek le. Mivel odafelé repültünk, s így a magasság már megvolt, én most a mélységet választottam, irány tehát a kanyon! A harmattól gyöngyöző mohaszőnyeg hűvös illatát még most is az orromban érzem. A patak itt fantasztikus formákat teremtve, homokkőbe vájta útját. Átsuhant az agyamon: ebből a kőzetből könnyedén lehetne nagyméretű Buddha-szobrot faragni a domboldalba. Szinte már tervezgettem, hogyan is lehetne kivitelezni, hol mutatna legjobban a hatalmas alak, aztán elszégyeltem magam. Milyen egyszerűen mutatja a legtitkosabb lényeget ez a szürke kő a puszta jelenlétével! Nem akar másnak látszani, nem akar felvenni egy olyan formát, amely megmutatná, milyen is valójában, hiszen ő már most is az, ami. Szelíd és derűs arculcsapás volt ez számomra, ébresztő fajta. Megsimogattam a mohát és nevetve lépegettem tovább a csúszós falépcsőkön.
Következő nap a svájci Schaffhausenben jártunk. Szítát, a központ tanítóját hallgattuk arról, hogyan lehet kibontakoztatni a maitrít. Ez az erő hatotta át a meditációs termet s a benne üldögélő embereket. Kis kirándulást tettünk a városban, többek között meglátogattam egy középkori templomot. Mintha Mátyás király korába csöppentem volna vissza. A templom, valamint a hozzá tartozó kolostor és udvar teljesen magával ragadott. Nem bírtam ki, hogy el ne énekeljek egy középkori dalt. A templom tökéletes akusztikája visszhangozta hangom. Szerencsére a templomban alig voltak látogatók…
Délután Lílávadzsra archiv fotókkal illusztrált előadását hallhattuk a rend magyarországi fejlődéséről, fontosabb állomásairól, s kulcsfontosságú alkotóeleméről: a tagságról. Egyik-másik képre nézve összemosolyogtunk vagy éppen felnyerítettünk: „Úristen! Oda nézz, ez az X.Y.?!” Ezeket a pillanatokat némi MuppetShow-érzés is fűszerezte, mégis, megható volt látni a közösség fejlődésének több évtizedes folyamatát, amely a múlt felől hömpölyög a jelenbe s tovább a jövőbe.
Másnap Sommeribe utaztunk, ahol a kortárs buddhista művészet alkímiai kemencéjébe pillanthattunk be. Kis házi kiállítást tekintettünk meg mielőtt mi magunk is szabad folyást engedtünk alkotó energiáinknak. A bennünket összekötő maitrí lényegét, amely Maitréja Buddhában ölt alakot, a sárga Maim magszótag, Maitréja csíraszótagja fejezi ki. Ezt varázsoltuk ecset és sárga festék segítségével papírra, ki-ki a maga tempójában és módján, de nagy lelkesedéssel, koncentráltan és örömmel.
Ezt a lelkesedést és örömet magammal is hoztam. Igyekszem osztogatni, s csodák-csodája: nem fogy el sehogyse!

Ahogy egy ihletett művész kezében az értéktelen agyagdarab felbecsülhetetlen értékű műalkotássá változik át, az életünkre való panaszkodás helyett nekünk is meg kell kísérelnünk életünk rendelkezésre álló "agyagából" valami értékeset létrehozni.