Ízszennyezés

Hans Ulrich Grimm

A leves hazudik

Ha valaki böngészett már élelmiszerismertetőt, mondjuk egy mustár tubusán vagy egy háztartási keksz zacskóján, akkor szinte megbűvöli, no meg persze el is rémiszti a sok-sok ismeretlen kód, az E500, az E334, s a többi titokzatos ízfokozó, aroma, színezék, állományjavító, savasító. Az vagy, amit megeszel, tartja mondás. S ennek az „aminek” a tartalmával foglalkozik Hans Ulrich Grimm könyve, A leves hazudik.

A szerző egy a nyilvánosság elől elrejtőző világhatalom, az ízipar titkaiba avatja be az olvasót. Nagyon kevesen ismerik ennek a világméretű gépezetnek a működését, pedig vegyészei csodálatos dolgokat hajtottak végre, többek között eltávolították az élelmiszerekből a tápanyagot, s helyette illúziót adtak – az ízt, amely megfoghatatlan, akár az üres tér.

A levesporok, rágcsálnivalók, mélyhűtött pizzák, zsemlék, az epres joghurt, a sonkás tortellini előállítása számukra lehetetlen mesterséges aromák nélkül. Használnak persze természetes élőlényeket is, az úgynevezett „természetes” aromák kiválasztására. Mikrobákat, penészgombákat, talajbaktériumkat. Vagy a csodálatos tulajdonságokkal rendelkező enzimeket, amelyek állítólag olyan természetesek, mint maga a természet.

Számos élelmiszernél semmit sem tudunk a bennük elrejtett összetevőkről. Valójában amúgy is csak a ragaszkodással teli tudat tesz külöbséget a finom és a kellemetlen ízek között. Illúziót kapunk a vásárolt termék címkéjén éppúgy, mint a reklámokban, a tévé képernyőjén. Az ezeken keresztül ható manipuláció kényszerít minket a termék megvásárlására.

De ki látott reklámfilmet a fogyasztókról, akiknek hatvan százaléka tiltakozik a mesterséges aromák ellen? Senki. Mert senki sem akar szenvedni, megbetegedni, éhezni. Szomorúság és undor ébred bennünk, ha arra a hatezerféle aromára gondolunk, amelyeket a modern élelmiszeripar kever termékeibe. Ne vesztegessük értékes életünket hiábavaló dolgokra.

A tetszetős termékek csomagolásán olvasható titkos nyelvezet, népies nevén „címke költészet” ne tévesszen meg minket. Ez sem rendelkezik valódi lényegiséggel; nem más, mint üres visszhang.

„Az íz nem ízlés dolga, hanem üzenet.” Az aromák által közvetített hamis üzenet nem szabályozza az étvágyat és a jóllakottságot, s minél többet eszünk belőle, annál éhesebbek leszünk. A vágyaink kielégítésére irányuló törekvések így porba hullanak. A modern ételekben már a cukor is luxusnak számít, s egyre inkább mesterséges édesítőszerek (aspartam, cylamat, saccharin) elégítik ki beidegződött vágyainkat. Ne essünk a helytelen életmód csapdájába!

„Az ízeknek nincs határa.” Hogy mi a közös összetevő a fogkrémben, az állateledelben és a perecben? A válasz egyszerű: a 4,988,532 szabadalmi számú kemikália, a kis „Sclareolide”. Ő mentes az ego iránti ragaszkodástól.

Élelmiszernek látszó tárgy. Imitátum. Gyakori fogyasztása esetén konzultáljon orvosával. Természetes gyümölcs látszatának keltése málnamaradékkal, zselés algakivonattal, íz- és színezőanyagok hozzáadásával, és az eredmény: úgy néz ki mintha…; olyan az íze mintha… Csak a tévhitet erősítik, amely szerint ezektől bármi örömünk származhat.

Ha a manapság fogyasztott élelmiszerekbe kevert húszezer féle adalékanyag között kutatnánk esetleges betegségeink okát, nehéz dolgunk lenne. És a halál pillanata nem alkalmas időpont a meditáció elkezdésére!

Ne essünk abba a csapdába, hogy szervezetünk valamilyen módon talán hasznosítani tudja az ipari műételeket.

Akkor mit lehet enni?

Alaposan fontoljuk meg, hogy mire használjuk az életünket. Amikor vásárolunk, gondolkozzunk, nem hajtunk-e végre negatív, ártó cselekedetet. Saját javunkat szolgálni ebben az esetben nem önzést jelent.

A jelenségek a negatív tudat kivetülései. Dolgozzunk makacs tudatunk megszelidítésén. Éljünk a szamádhi eledelével – aggodalmaskodás nélkül.