Levél Tokióból

Üdvözletemet küldöm a Szanghának Japánból, ahol most ért véget a cseresznyefavirágzás, a Sakura. Ez az egyik legjelentősebb ünnep ebben az erősen urbanizált országban, ahol mégis a természet ritmusától függ, mikor veszik ki szabadságukat az emberek a hanamira, hogy kimenjenek a parkokba, gyönyörködni a rengeteg virágban.

Az összes fa szinte egy szempillantás alatt, egyszerre borul virágba, fehérré varázsolva a lombokat. Nagyon meglepett, amikor megtudtam, hogy a Sakura – jóllehet milliók töltik iszogatással és vidámsággal egész napjukat a fák alatt –, nem csak örömünnep. A legtöbb dal, amely erről az ünnepről szól, melankólikus és szomorú. A cseresznyefák virágzása többek között azt jelképezi, hogy milyen gyorsan múlik el az élet: kirügyezik, kivirágzik, és egy hét múlva már le is hullottak a szirmai. Sok japán, akivel beszéltem a Sakuráról, ezt emelte ki elsőként.

Jó volt itt is találkozni a tanítással, amelyet Lílávadzsrától hallottam először, hogy folyamatosan emlékezzünk a halál elkerülhetetlenségére, és ez szolgáljon fő motívációként az életünkben.

Voltam Kiotóban, a Daisen-in nevű Zen templomban. Itt a legnagyobb és egyszersmind legegyszerűbb kert a hatalmas tengert szimbolizálja, ahonnét ered az élet, és ahová visszatérnek a folyók. A kert sarkában, mintegy figyelmeztető táblaként, egy különleges fa áll, amelyről azt mondják, hogy minden évben csak egy napig virágzik. A templomban egyébként sok kert van, s mindegyik gyönyörű, gazdag szimbolikával. Mégis, az összes kert minden tanítása ezen az egy napon történik, erre hívja fel figyelmünket ez a különleges fa.

A japánokról sokaknak az jut eszébe, hogy a munkájuknak élnek, és szervilis módon hajlonganak feletteseik és a vevők előtt. Ez bizonyára sok szempontból igaz, különösen, ha a munkát korlátozó, mások érdekeit szolgáló tevékenységnek tekintjük, amely elveszi az időnket és csak bosszúsággal jár. Otthoni tapasztalataim szerint a hétköznapok frusztrációi kihatnak munkánk minőségére, és indulataink áttevődnek azokra az emberekre is, akiknek teszünk valamit, vagy akikkel kapcsolatba kerülünk tevékenységünk során.

Japánban is rengeteg ember elégedetlen a pozíciójával, fizetésével és általában véve az állásával, érdekes módon azonban ez még sincs hatással arra, ahogyan a munkájukat végzik. Szinte mindenki maximális odaadással teszi a dolgát. Mielőtt azonban rájuk sütnénk a fanatikus bélyegét, érdemes elgondolkoznunk azon, hogy ezek az emberek nem csak a cégükért vagy a fizetésükért dolgoznak, hanem a többiekért, akikkel munkájuk során kapcsolatba kerülnek. A kifőzdés a vendégekért, a pénztáros a vevőkért, a jegykezelő az utasokért. Minden odafigyelés, minden kedves gesztus és energia egy másik embernek szól. A meghajlást elutasító európai közvélekedéssel ellentétben, Japánban nem csak a boltos hajol meg a vevő előtt, hanem a vevő is mélyen meghajol, mert nem csupán eladtak neki, hanem kapott is valamit, és ezért hálával tartozik.

Amikor itt tartózkodásom első napján fizettem egy közértben, a kasszánál a pénztáros köszöntött. Mélyen meghajolt, rám mosolygott és türelmesen megvárta, amíg rájövök, melyik érme mennyit is ér. Azt éreztem, ez az ember végtelenül kedves velem és tisztel engem. Nem azért, mert pénzt költök nála, hanem mert kapcsolatba kerültünk egymással. Még megdöbbentőbb volt az a felfedezésem, hogy én is tisztelem őt. Pedig „csak” egy pénztáros egy boltban, és lehet, hogy máskor nem veszek nála semmit, talán nem is találkozunk többet. Elszégyelltem magam: vajon miért nem éreztem ezt korábban ilyen kristálytisztán odahaza? S milyen gyakran érzem ezt azok iránt, akikkel a saját munkám során találkozom?

Később eszembe jutottak Vadzsramálá szavai az egyik elvonuláson, amikor felhívta a figyelmünket arra, milyen sok ember munkájára volt szükség ahhoz, hogy elkészüljön az étel, amit eszünk. Arra kért minket, gondoljunk hálával rájuk, hiszen mindnyájan azért dolgoztak, hogy jóllakhassunk. Hány olyan ember van, akivel sosem találkozunk, pedig értünk teszi a dolgát?

Szemtől szemben, abban a pillanatban talán nehezebb ezt a tiszteletet tudatosítani, különösen, ha a másik fél nem éppen ilyesfajta jeleket sugároz felénk. De talán éppen azáltal születik meg benne is ez az érzés, ha először mi magunk létrehozzuk azt az ő irányában.

Ilyesfajta élmények közepette telt az idő Tokióban, ahonnét sokszor gondoltam vissza szeretettel a magyarországi Szanghára. Nagyon jó dolog az utazás, de a legfontosabb mégis az a belső út, amelyre minden évben együtt megyünk, a közös elvonuláson. Csak arról talán nehezebb beszélni.