Küszködések a nyári elvonulás körül

...avagy egy, az úton járni kívánkozó megpróbáltatásai

Igazából nem nagyon értettem, hogy miért kívánkozom vissza, miért szeretném újból végigszenvedni ezt az egy hetet. Mármint a nyári elvonulást. Öt éve ugyanis már voltam egyen, Hatvanban, és az a hét bennem és feleségemben oly mély nyomokat hagyott, hogy azóta hasonló hosszúságú buddhista rendezvényeknek még a környékét is kerültük. Az a hét számunkra, akkor maga volt a fizikai gyötrelem, és mondhatom, hogy a lenyűgöző, általános buddhista témákat is érintő előadások és beszélgetések ellenére szellemi téren is meglehetősen megdarált és összezavart bennünket. Utólag persze látom, hogy leginkább azért, mert abszolút felkészületlenek voltunk. A buddhizmusról akkoriban még nem sokat tudtunk (most se sokkal jobb a helyzet), szellemi kalandnak szántuk az egészet, egy kis nyári flörtnek „a keleti filozófiával”, és egy kis kiegészítőnek a minden második hónapban, heti egy alkalommal gyakorolt jóga gyakorlatokhoz. Nos, amit kaptunk, az mondhatni teljességgel más volt, mint amit elképzeltünk. Fizikai síkon – mint már említettem – teljes katasztrófa. Egy hét „totális ülés”. A feleségem azon a héten szerezte élete azóta is egyetlen, teljes körű lumbágóját, ennek megfelelően még egy héttel az elvonulás után is indiai szokásokat gyakorolhattunk, ugyanis idillikus légkörben, intim együttlétként, csendes augusztusi estéken én mostam a lábát, tekintettel arra az aprócska következményre, hogy az elvonulás utolsó napjától még jó ideig képtelen volt előrehajolni. Leguggolni pedig még gondolatban sem merészelt.

Számomra ugyanakkor – mivel a munkahelyemen, az irodában is ülnöm kell, akták hegyei fölött kínlódva – annál nagyobb próbatételt ki sem találhattak volna, hogy még a kevéske nyári szabadságomban is ezt tegyem. Fel is dőltem már a második napon. Kínlódva próbáltam hátra araszolni, a falak felé, mint egy, a buddhizmusba belerokkant pondró, onnan azonban bár finoman, mégis határozottan, lábbal taszigáltak el a nálamnál sokkal tapasztaltabb nyári elvonulók, akik tudva, hogy mi vár ránk, rutinból –már rögtön az első napon – szilajon a falaknak vetették a hátukat. Ők ennél fogva mosolyogva, lábkinyújtva hallgatták a – számomra véget nem érőnek tűnő – előadásfolyamot Tárá istennő akkor megszámlálhatatlanak tetsző megnyilvánulásairól, kéz és lábtartásáról, fegyvereiről és ékszereiről, finom és dühös pillantásairól, miközben én, a szerencsétlen betévedt zöldfülű, kínlódva tekeregtem gerincem korhadt karója körül, mint egy földigiliszta, aki egy idő után legszívesebben derékig leásta volna magát a terem közepén. De a Vadzsramálá-Lílávadzsra mesterkettős nem ismert kegyelmet. Minél borzalmasabban éreztem magam, annál többször lettünk kioktatva, hogy a buddhista utat járók (illetve ülők) folyton odafigyelnek arra, hogy a tanítás magasztos szellemének megfelelően kellő tisztelettel, szép, elegáns testtartásban fogadják be a hallottakat. Az már ezek után természetes volt, hogy a vizualizációk számomra végtelen hosszúságúnak tűnő gyakorlatai alatt semmi másra sem tudtam gondolni, és semmi mást nem tudtam vizualizálni, mint egy kényelmes, a hátamat jól megtámasztó, ergonómikus, lehetőleg karfával rendelkező, alaposan kipárnázott széket, azt viszont teljes részletességgel, többféle huzattal és fával.

A szüleinknek egyébként – tekintettel arra, hogy nagyon félnek a különböző (számukra egyébként teljességgel ismeretlen) „szekták” agymosó és a gyanútlan, transzcendens út után vágyakozó ténfergőket bekebelező erejétől –, buddhistához egyáltalán nem illő módon azt füllentettük, hogy jógatáborba megyünk. Szóval amikor egy hét után hazaérkeztünk, a szüleink, látva fizikai megnyomorítottságunkat, kijelentették, hogy a túlzásba vitt jóga minden bizonnyal rosszat tesz az egészségünknek, és legközelebb értelmesebb programokkal is eltölthetnénk a nyári szabadságunkat. Az állítás második részét akkor mi is igaznak éreztük, viszont természetesen nem magyaráztuk el, hogy a „túlzásba vitt jóga” mindössze egy napi félórás, könnyed lábemelgetés volt Koródi mester irányítása mellett egy, a harmadik napon már parlagfű-pollentől vastagon telítődött pléden, amelyen az úgynevezett „jóga” a néhány hozzám hasonlóan allergiás számára már semmi mást nem jelentett, mint négykézláb tüsszögést és vad orrfújásokat.

Ugyanakkor a púdzsák, amelyekkel itt találkoztam először, mélyen megérintettek. Még a helybéli alkalmazottak – az esti tücsökzenére és távoli kutyaugatásra nyíló ablakon való olyan jellegű, hangos és váratlan bekiabálásai ellenére is, mint ez: „Azt üzenik XY-nak, hogy a felesége sík ideg!”

És amikor megpróbáltam együtt énekelni a számomra teljességgel ismeretlen szövegek gyönyörű, monoton dallamait az össze-vissza nyiszált hajakkal körülöttem gubbasztó, éppen menedéket vett gyakorlótársakkal, akkor valami addig ismeretlen, megható, minden porcikámat átjáró érzés kerített hatalmába, aminek lassacskán – ahogy oldódott a helyzet idegensége – átengedtem magam, és hagytam, hogy eljusson a szívemhez.

Talán ez a furcsa érzés az oka, talán más, de tény, hogy az egész, a hétköznapi életemtől meglehetősen idegen „szerzeteskedés” gyötrelmes volta ellenére is, azóta minden nyáron valamilyen taszigáló, belső késztetést éreztem arra, hogy mégis, a negatívumok és a rendezvény számomra kissé mazochistának tűnő jellege ellenére is tovább kellene menni ezen a botladozva és szinte teljes tájékozatlansággal megkezdett úton.

Ez az érzés aztán egyre erősebb lett minden évben, míg idén váratlanul, egy misszióbeli barátommal történt beszélgetésem hatására, feleségem és családom nagy bánatára, továbbá anyósomék látható rosszallása ellenére végképp eltökéltem, hogy jelentkezem az idei elvonulásra.

Hogy a családom rosszkedvűségét enyhítsem, vagy más miatt, már nem tudom, de az biztos, hogy azon a bizonyos pénteki napon, amikor indulni kellett volna Szorospatakra, jókora késéssel sikerült csak kiszakadnom az otthon melegéből, belevetve magam az önként vállalt újabb aszkézisbe – mert efelől, pláne miután megtudtam, hogy idén egész héten még a beszéd is tilos lesz, nem volt kétségem. A bennem kavargó, egymásnak feszülő ellentétes érzelmeket hűen tükrözte megérkezésem. Épp vacsoraidő volt, a sok késő miatt mindenki fegyelmezetten arra várt, hogy végre nekifoghasson az étkezésnek. Vesztemre a konyha felől közelítettem, ahol is a konyhások: „Vacsora, vacsora!!!” sziszegésekkel betuszkoltak a terembe, a gyönyörűen megterített asztalok mellé, pontosan a Vadzsramálá és Lílávadzsra asztala melletti, még üres helyre. Üdvözöltem őket, ők kissé meglepetten és türelmetlenül (már legalább negyedórája arra vártak, hogy végre elkezdődhessen az étkezés) viszont üdvözöltek, majd Lílávadzsra csendben megjegyezte, hogy gyorsan hozzak magamnak evőeszközöket, de vacsorát NE, mert neki tévedésből dupla porciót mértek sajtos vajas kenyérből, és nem örülne annak, ha kárba veszne a fele. Gyorsan megfordultam tehát – miközben immár az egész csapat rám várt – hogy hozzak terítéket és evőeszközöket, de talán a túlfűtött hangulat és az erős izgalmi állapot következményeként a kedves konyháslányok egyszerre két – az említett sajtos-vajas kenyerekkel bőségesen megrakott tányért – nyomtak a kezembe. Nagy nehezen sikerült az egyiket visszautasítanom, és így „csak egy” teljesen megpúpozott tányérral botladoztam, a székeket kerülgetve, vissza a helyemre. Lílávadzsra megpillantván a tányéromon díszelgő vajas kenyér és paprika hegyeket, mérgesen megjegyezte: „Zoli ez nem volt szép!”

Nem akarván kivívni az első nap első pillanatában a Mester haragját, nem magyarázkodtam, csak gyorsan elnézést kértem, és bár nem voltam igazán hibás, vezeklésképpen azonnal felajánlottam, hogy büntetésből megeszem az általa feleslegesnek titulált két további szeletet is. Miközben ezt elsuttogtam, már vettem is el a tányérjáról a két szóban forgó szeletet, de az egyiket rosszul fogtam meg, és ahogy az ilyenkor történni szokott , a vajas sajtos felével lefelé odaborítottam Z., különösen nagyfokú precízséggel megterített, makulátlanul tiszta terítőjére, annak is a kellős közepére. Mindezt aközben, hogy még mindig mindenki arra várt, hogy a hőn áhított étkezés végre valahára, még az éhhalál pillanata előtt elkezdődhessen. Ekkor négyen öten már hangosan felszisszentek, mire én, minden rejtett képességemet a felszínre hozva, gundelbeli pincéreket megszégyenítő gyorsasággal és precizitással a láthatóan dühös Z. előtt komplett terítéket és abroszt cserélve, fénysebességgel beálltam a helyemre, és az étkezés végre elkezdődhetetet.

„Na, így nem szabad elkezdeni egy lelkigyakorlatot!” – gondoltam magamban, miközben gépiesen rágtam minden kezem ügyébe eső dolgot a tányéromon, légyen bármi is az. Hogy hogyan folytatom, azt még ekkor nem is sejtettem.

Dharmabodhi barátomtól hallottam, hogy a 2002-es nyári elvonulás csúcsa a Testmandala–gyakorlat volt, így hát köszönhetően maximalizmusomnak, ami miatt folyton a csúcsra törekszem és a csúcsot várom, egész héten erre vágyakoztam. Természetesen Lílávadzsra ezt a számomra hőn áhított vizualizációt a programban az utolsó napra tette, amellyel számomra egyértelműen alátámasztotta azt az érzést, hogy az lesz a csúcs. Miközben tehát vártam ezt a szellemi tetőpontot, nem is számítottam arra, hogy meglehetősen érzékeny testem a gyakorlat valódi megismerését megelőzve, a körülmények és főleg a lavinaként ránk zúduló, hihetetlen terjedelmű szellemi tanításözön hatására, meglehetősen sajátos „testmandalán” fog keresztülvinni a hét során.

Először leggyengébb pontom, a gyomrom, helyesebben a tápcsatornám jelzett. A koszt Hatvanban egyszerűen csak rossz volt, de emészthető. Nem tudtam, hogy azóta a konyhában Govinda vette át a teljes körű uralmat, akinél a beszerzett hozzávalók felét – mint kiderült a korábbi évekhez hasonlóan – a fűszerek tették ki. A „végtermék” ennek megfelelő volt. Az első kanálnál még mennyei, a másodiknál még mindig rendkívül ízletes, a harmadiknál már érzem, hogy valami rendkívüli módon égeti az egész nyelőcsövemet, a negyediknél hirtelen hőhullámaim támadnak, az ötödiknél kiver a víz, a hatodik után már nem merek lehelni, nehogy lepörköljem – mondabeli sárkány módjára – a velem szemben ülő szemöldökét, vagy a mögötte, a falon lógó mandalát ábrázoló képet, a hetedik előtt kis szünetet kell tartani erőgyűjtés végett, és mintha a kanál alakja is megváltozna, kezd beleolvadni a levesbe, végül a hetediknél – bár nem illik – körbenézek, hogy él-e még valaki. Látom, hogy bár mindenki izzad és harákol, mégis folytatja a harcot, itt rendszerint elbizonytalanodom, hogy valami pillanatnyi gondatlanság miatt nekem tévedésből a háztartási sósavat szolgálták fel, de látom, hogy a többieké is pont így néz ki, mint az enyém. Ekkor rendszerint abbahagyom, mert számomra az étkezés – tekintve, hogy nem most szeretném itt hagyni e testi létet – ezen a ponton sorsdöntő pillanathoz érkezik. Jómagam az első reggeli után, függetlenül attól, hogy Govinda a napot (és minden mást is) beindító reggeli, energetizáló teájából – amelyben annyi gyömbér volt, hogy úgy éreztem, le tudnám tőle futni a nagymaratont – már nem is ittam, ennek ellenére kora délutánra mégis megroggyant, sőt, mondhatnám azt is, hogy „megrottyant” egészségi állapotba kerültem, nap mint nap.

A buddhista tanítások – legalábbis ami a magyar fordításokat illeti –, a testben, illetve a tudatban folyó finom energiaáramlásokat „szeleknek” nevezik, és különböző finomsági fok szerint különböztetik meg őket. Megkülönböztetnek sokféle „szelet”, egészen a legfinomabbtól a legdurvábbig, utalva azok intenzitására. Nos, sajnálatos, de tény, hogy a meglehetősen bőségesen fűszerezett kosztnak és a folyamatos ülésnek köszönhetően a hét során ízelítőt kaptam a legdurvább szelek hatásaiból és megnyilvánulásaiból. Ezeknek az igen-igen durva szeleknek az esetenként meglehetősen hangos társaságában, eleinte csak délutánonként, később már reggeltől kezdődően negyedórákat töltöttem el a kicsiny, huzatos mellékhelyiségekben, időt nyerve ezáltal, hogy a bőségesen mért tanításokat mintegy emésztgethessem.

Reggelente, köszönhetően a 4:30–as kelésnek, a szemeim csak akkorra nyíltak ki, amikor a hűvös hajnali félhomályban a faházunktól a gémberedett végtagok következményeként ötpercnyi csoszogó vánszorgásra lévő fürdőkig leértem.

„Ez biztosan így van kitalálva” – gondoltam magamban , és a második-harmadik napon már rutinosan tettem meg vakon ezt az „öt perces” sétát, várva azt a pillanatot, amikor is a fürdőbe lépve szemhéjaim felismerték végre a feléjük folyamatos intenzitással küldözgetett „Nyíljatok ki!” idegi ingerületet. A negyedik napon azonban nem történt semmi, sem a fürdőbe lépve, sem fogmosás közben. A visszafelé tartó úton végre aztán bekövetkezett a várva várt pillanat, a szemem kinyílt, de várakozásommal ellentétben látószerveim a totális fáradság miatt képtelenek voltak realizálni a valóságot. Immár látszólag nyitott szemmel botladoztam, mégse láttam semmit. „Vakon mégse mehetek gyakorolni”– gondoltam magamban, majd lassú, óvatos mozgással kitapogattam az ágyamat, és mást nem tehetvén, visszafeküdtem.

Az ötödik napon aztán erőt vettem magamon, és ha félig vakon is, de elbotorkáltam a reggeli tisztító gyakorlatra. A nap szépen indult, látszólag minden ígéretesnek látszott. Ekkor már saját főztön és beszerzésen éltem, és – bár tekintetbe véve, hogy nem tudok főzni, pláne nem növényekből, és így a súlyom tovább csökkent – ezek a kényszerű válságintézkedések nagyban növelték életesélyeimet.

Ám ezen a ponton megint váratlan dolog történt. Függetlenül attól, hogy ekkorra már minden elképzelhető testtartást kipróbáltam a Dharma befogadására, ülés közben hirtelen, csendben, olyan halkan és simán, hogy a gyakorlótársak nem is vették észre, egyik pillanatról a másikra, egyszer csak összecsúszott két ágyéki csigolyám. Legalábbis akkor, abban a leírhatatlan pillanatban, ebben teljességgel biztos voltam. Ekkorra azonban már annyira lekötöttek és felcsigáztak az előadások, amelyeket csak úgy tudtam követni, ha minden idegszálammal odafigyeltem, hogy a történtekkel mit sem törődve, szó nélkül hasra vágódtam, és innentől kezdve hason csúszva jegyzeteltem tovább, nem akarván lemaradni egyetlen szóról sem.

Sajnos az utolsó, pénteki napon, pont akkor, amikor a várva várt Testmandala következett volna, a fülem váratlanul teljes odaadással gyakorolni kezdte az egyik legnagyobb buddhista erényt, az elengedést, és elengedte maga mellett a tanításokat, tekintettel arra, hogy addigra a héten hallott, s Niagara módjára ránk zúduló tudásfolyamtól csordultig telt szerény méretű koponyacsészém, így innentől kezdve az utolsó délután már képtelen volt befogadni akár egy mondatot is.

A csodálatos előadások hihetetlen koncentráltságát és mennyiségét a hét során csak két dolog enyhítette kissé. Egyrészről a Daubner doktor által tartott kriya-jóga, amelyet otthon már én is gyakorolgattam, és imádtam. Sajnos ezzel a lehetőséggel csak néha tudtam élni, ugyanis csak ez az időszak volt alkalmas a nap során arra, hogy az éhhalál ellen némi esetlen kotyvasztással bebiztosítsam magam a konyhában. Emellett a másik üdítő, és számomra tényleg magával ragadó újdonsága az idei elvonulásnak a minden nap megtartott kreatív foglalkozások voltak, amelyen belül én magabiztosan a festészetet választottam, függetlenül attól az aprócska ténytől, hogy utoljára általános iskolában festettem vízfestékkel. Már rögtön a az első nap nagy elánnal és alkotási kedvvel vetettem magam bele a munkába. Eleinte még kissé esetlenül hordtam fel a festéket a papírra, de aztán a másfél éves Benke babától – aki szintén a képzőművész alkotócsoport tagja volt – ellestem néhány jó fogást, továbbá szakmai segítséget kértem a nagyon kedves foglalkozásvezetőmtől, ily módon a hét végére egy számomra igen tetsző természet utáni képpel rukkoltam elő. Kitaláltam hozzá egy frappáns kis kerettörténetet is a „Dolgok nagyságának relatív voltáról”, és már előre mosolyogtam lelki számmal a készülő produkciómon, amikor csütörtök magasságában Lílávadzsra az egyik véget nem akaró előadásán váratlanul lelőtte a „poénomat” és elmondta majdnem szóról szóra azt, amit én szerettem volna.

Ez egyébként a szorospataki héten abszolút jellemző volt Lílávadzsrára, mármint hogy „lelőjön” minden poént és tanítást, ugyanis a Mester az elvonuláson láthatólag elhatározta, hogy a hét nap alatt elmondjon mindent, amit csak lehet. Legalábbis én így éreztem. Erre a Mester a hét utolsó napján váratlanul kijelentette, hogy sajnos ez a hét is csak arra volt elegendő, hogy súroljuk a felszínt, vagy valami ilyesmi. Mit mondjak. Az amúgy is „egeket ostromló” magabiztosságom itt kapott végső gellert. Összeomlottam. Ha ez csak a töredék, akkor vajon hány élet kell a teljes tanítás megismeréséhez? Aznap délután, amikor Lílávadzsra megkérdezte tőlünk ártatlan, széles mosolyával, hogy: „Na, hogy érzitek magatokat az elvonulás vége felé?” – az egyik lány, aki úgy esett be erre az idei elvonulásra, mint annak idején a feleségem meg én a hatvaniba, tehát komoly figyelmeztetés nélkül, naivan és óvatlanul azt találta mondani, hogy Ő bizony úgy érzi magát, mint egy „sötét takony”. Pontosan nem tudtam, és mai napig sem tudom biztosan, hogyan érzi magát egy sötét takony, ugyanakkor a hasonlatot találónak és magamra is igaznak éreztem. Szerencsére tanítónk, Lílávadzsra mellett ott ült végig szellemi vezetőnk, Vadzsramálá is, aki csodálatos előadásai mellett, egyetlen puszta mosolyával is vissza tudta adni elveszett hitemet, és Őt nézve mindig felébredt bennem az a halvány napsugárként bevilágító, meleg érzés, hogy talán van még remény.

Az utolsó este, amikor az elvonulás tagjai bemutatták alkotásaikat és előadásaikat, egyéni és csoportos produkcióikat, csak azért izgultam, hogy még a nagy evészet előtt sorra kerüljek. Láttam ugyanis, hogy egyik lelkesen gombászó gyakorlótársam frissen, saját kezűleg szedett erdei gombát tett a salátába. Annak ellenére, hogy vakon hittem szakértelmében, és én is mindenképpen meg akartam kóstolni az egyébként nagyon finomra sikeredett salátát, óhatatlanul mégis arra gondoltam, hogy ha most érne el a nem várt végzet, ráadásul gombamérgezés formájában, mint annak idején a Megvilágosodottat, akkor vele ellentétben arra lennék utalva , hogy testileg félig nyomorékon, teljes szellemi összezavarodottságban, sötét izének megfelelő lelkiállapotban ugorjak bele a szamszára létforgatagába. Bele sem mertem gondolni, hogy mindez milyen következményeket vonna maga után következő újjászületésemre vonatkozóan.

Szerencsére ezek a gondolatok csak egy-két percig kavarogtak bennem, mert elkezdődtek a produkciók, amelyek jobbnál jobbak voltak. Volt ott minden; novellák, esszék, szobrok, plasztikák, faragások, festmények , rajzok, megfejthetetlen koreográfiájú táncok, csúcsprofi élőzene, és még sok minden más. Persze azon az utolsó estén, azt hiszem, nem is születhetett rossz produkció, mert ott valami történt. Egy hét kemény küszködés és fegyelmezett tanulás után felengedtek, kinyíltak és megszépültek a koncentráló társak, és olyan szeretetteli, boldog, intim légkör alakult ki pillanatok alatt, amire a keresztények azt szokták mondani, hogy angyal szállt el felettünk. Még az olyan produkciókon is teli szájjal, felszabadultan és hangosan nevettünk, amely nem szólt másról, mint az alkotói válság gyötrelmeiről. Az én utolsó pillanatban elkészült, és az est elején kigondolt „csakazértis” előadásomat is határtalan szeretettel és hahotázással fogadta a befogadó Szangha, amely ott, akkor, egyenként mindenkit képzeletben a keblére ölelt és ringatott egy kicsit. El is határoztam, sőt előadásomban hangot is adtam annak, hogy jövőre, úgy érzem újból eljövök.

„Azt meg is kell érni, Öcsém!” – figyelmeztetett kedvesen oldalról Gábor, aki a búcsúest tiszteletére sudár testére szoknyát csavart. Való igaz, azt még nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, de hogy az általam ezen írásban gazdagon részletezett nyűgök és kellemetlenségek ellenére nagyon jól éreztem magam a szorospataki elvonulás végére, és nagyon boldog voltam, hogy részese lehettem mindennek, az biztos.

És még valami. Jómagam a Mátra lábánál születtem, egy kisvárosban, és immáron több mint 30 éve annak, hogy rendszeresen túrázgatok a környéken, mely túrák során sok szép és felejthetetlen természeti tüneményt és jelenséget láttam már. De olyan szivárványt, amilyet ott Szorospatakon láttunk szájtátva, nos olyat még életemben nem láttam, sem a Mátrában sem máshol. Köszönet a Tanítóknak, köszönet a szervezőknek, Govindának és Minden Gyakorlótársamnak, hogy ezeket a szép napokat átélhettem!

Békesség.