Közhely

Egy önkéntes segítő szubjektív beszámolója a Hospice-mozgalomról

Dukkham arija szaccsam.

Vajon érdeklődésre tarthat-e számot a buddhisták körében egy olyan személyes hangvételű beszámoló, amely így kezdődik? Hiszen már tanulmányaink legelején találkoztunk a szenvedés nemes igazságával, s hol vagyunk már attól? Ezt a buddhizmussal most ismerkedőknek tanítják, így hát azok számára, akik évek óta tagjai a közösségnek, ez bizony közhely…

– És mi ennek a fogadalomnak a lényege? – hangzik a kérdés.

(Elgondolkozom. Tanulmányaimat 1987 táján, még a Szentkirályi utcai alagsorban kezdtem el, olyan tanítványtársakkal, mint Kórody Tivadar, Héjjas István, Molnár Viktor, Kazsoki Jani és Adrienne, hogy csak néhány hirtelen előkapott nevet említsek. Menedéket is ekkortájt vettem, majd a bódhiszattva fogadalmat is letettem. Néhány év tanulás után azonban „elsodródtam”, utólag visszagondolva talán azért, hogy minden figyelmemet és energiámat az ezután bekövetkező magánéletbeli, családi, anyagi válságoknak szentelhessem. A bodhiszattva fogadalom letétele után nyolc évvel kezdődött édesanyám súlyos agyérelmeszesedéses leépülése. Egyre súlyosbodó állapota, majd agóniája két éven át tartott. Személyiségének szétesését, fizikai állapotának gyorsuló romlását szűkölő iszonyattal és irtózással, bénult tehetetlenséggel éltem meg. Gyáván lesunytam a fejem és a helyzettel nemhogy szembenézni, de még ránézni is alig voltam képes. Minden látogatás befejeztével, amikor kiléptem az őt gondozó intézet kapuján, valósággal megkönnyebbültem. Vajon mivé lettek ideáljaim, bódhiszattva fogadalmam?)

Mi a fogadalom lényege? – felmondom a leckét. Szerencsére a velem szemben ülő, éles intelligenciával megáldott fiatal nőnek, aki a Magyar Hospice Ház önkéntes segítőinek koordinátora, már van némi tapasztalata a buddhistákkal kapcsolatban, így nem kell bizonygatnom, hogy nem vagyok hittérítő. Az interjú befejeztével egy kérdőívet töltök ki, elbúcsúzunk egymástól, majd értesítenek. Néhány nap után e-mailt kapok, jelentkezésemet elfogadták.

(Bár már hosszabb ideje gondolkodtam karitatív tevékenységen, a látóterembe került szervezetek főleg keresztény vallási alapokon álltak. Természetesen nem a kereszténység volt számomra aggályos, sokkal inkább attól tartottam, hogy „másságom” ellenérzéseket vált ki, netán agitációt provokál. Aztán egy kórházban tett látogatásom alkalmával egy ajtón megláttam a hospice feliratot. Az interneten utánanézve bővebb információhoz jutottam, s ami végül perdöntőnek bizonyult, az az ún. hospice-filozófia, illetőleg hospice-alapelvek elolvasása. Álljon itt ezek közül néhány:

• A hospice-gondozás igénybevétele független a beteg nemzetiségétől, etnikai hovatartozásától, vallásától, fizetőképességétől, viszont döntően függ a beteg fizikai, pszichikai és szociális szükségleteitől. A családorvossal, vagy a kórházi kezelőorvossal konzultáció szükséges.
• A hospice-gondozás minden formája ingyenes. (A kelet-európai országokban szokásos paraszolvencia megengedhetetlen, elfogadása azonnali felmondást eredményez.)
• A hospice-mozgalom törekvése az élet minőségének javítása, az emberi élet egy rendkívül értékes időszakának gazdagítása és annak biztosítása, hogy az emberek ne adják fel az életet a halál ’valódi’ pillanatáig
• A hospice mindenben segíti a beteg elbúcsúzását az élettől és a hozzátartozóktól, s kívánság szerint a beteg halála után a családtagokat is támogatja gyászukban.
• A beteg személy emberi méltóságát élete utolsó percéig tiszteletben kell tartani. Ez a magatartás megkívánja a beteggel szembeni őszinteséget, hogy egyenrangúként kezeljék, sőt esetleges példamutatását elismerjék.
• A meghalás rendszerint hosszabb folyamat, amely támogatásra szorul. Ebben kell részt vállalnia a hospice munkatársaknak: a beteg mellett lenni, nemcsak a gyakorlati segítségnyújtás miatt, hanem hogy lelki támaszt nyújtsanak, ne hagyják magára, és ezzel is megbecsüljék és elismerjék a haldokló személyiségét. Ideális esetben bensőséges emberi kapcsolat alakulhat ki a beteg és gondozója között, ami mind a gondozót, mind a gondozottat gazdagabbá teszi.
• A lelki- és személyiségfejlődés lehetséges a haldoklás alatt is.
• A hospice tiszteletben tartja minden beteg vallásos meggyőződését – bármilyen felekezet tagja is –, és vallásgyakorlását minden területen lehetővé teszi.
• A hospice ugyanígy tiszteletben tartja a nem hívő beteg meggyőződését és kívánságait is.
• A hospice szolgálat munkatársai egyéni vallási meggyőződésüket nem erőszakolhatják a betegekre, de tőlük sem tagadható meg, hogy saját hitük ill. meggyőződésük szerint viselkedjenek és beszéljenek a betegekkel.
• A halál ma: totális izoláció, pedig a haldoklók nagyon intenzív gondozást, sok szeretet igényelnek. Ez elsősorban a hospice-szellemű haldoklógondozás keretein belül biztosítható.
• A hospice-mozgalom törekvéseivel el szeretné érni, hogy a társadalom tudatosabban viszonyuljon a halálhoz.

Bizonyára szükségtelen utalnom a hospice-alapelvek és a Vadzsramálá, illetőleg Lílávadzsra halálról, illetve a haldoklásról szóló előadásain elhangzottak tartalmi azonosságára. (Lásd például: Felkészülés a halálra, Búcsú és remény.)

(Persze, azért néha eltűnődöm azon is, hogy a segítésen kívül vannak-e egyéb, személyesebb indítékaim is? Vajon vezekelni szeretnék? Jóvátenni a múltat? Valamit utólag belesunyiskodni a sorsba, hogy csökkentsem a negatív karmám?

A vezeklésben, jóvátételben nem hiszek. Felmentés nincs, vagy ha van, akkor azt elutasítom, nem tartok rá igényt. Emlékeim értelmezésének egyetlen módja maradt: szembenézni azzal a rettegéssel és rettenettel, amelytől annak idején fülem-farkam behúzva, hiábavalóan próbáltam menekülni. Megismerni, megnevezni félelmeimet. Újra átélni őket, és – ha lehet – szembenézni velük. Akkori alapállásom megváltozott. Ma már tudatosan nyitom meg magam a szenvedés előtt és engedem hatni egy bizonyos határig. Ám hogy hol ez a határ, az természetesen alapvető kérdés, hiszen míg egyrészről éppenséggel a betegek szenvedésében való részvétel a „dolgom”, másrészről azonban a segítés is. Az empátia egy ponton túl a segítés rovására mehet, erre hát folyamatosan ügyelnem kell.)

Hospice-palliatív ellátásban a terminális betegek részesülnek. A palliáció a szenvedés enyhítését, vagy legalább átmeneti megszüntetését jelenti, de nem gyógyítást. Terminálisnak azokat nevezi az orvosi szakzsargon, akiknek várható élettartama nem haladja meg a 12 hónapot. Ápoltjaink 99 százaléka többszörös áttétes daganatos beteg, a túlélés esélye nélkül. A Házba azok kerülhetnek, akik előzetesen már felvételt nyertek a házi betegápolási programba, de – a családtagok pihentetése, vagy pedig állapotuk nagymértékű leromlása miatt – szükségessé válik a fekvőbeteg-részlegben való elhelyezésük. A felvételt főleg a főnővér végzi. Az úgynevezett hospice-team tagjai: orvos, pszichológus vagy pszichiáter, nővér, gyógytornász és az önkéntes segítő. Mindegyikük feladata nélkülözhetetlen.

Noha a Ház hivatalosan csak szeptember 22-én nyílt meg, gyakorlatilag már június elsejétől elkezdte fogadni a betegeket. Ezt megelőzően, és ezután is néhány héten át fizikai munkákat (is) végeztünk egy fiatalemberrel, akit megtanultam mélységesen tisztelni. Azon kívül, hogy profi ápolói szakértelemmel rendelkezik, öt-hat szakmához is ért. Megismerkedésünk elején ő is rákérdez a miért-re. Amikor a Buddhista Misszióról kezdek beszélni, közbeszól: ne kezd el az elején. Kiderül, hogy Ole Nydahl közösségének tagja a feleségével együtt, aki a Házban nővér. Véletlenek…

És elkezdődtek a találkozások a betegekkel. Valamiféle ösztönösséggel ráéreztem: ezekben a helyzetekben nem az a fontos, hogy milyen szag van, mit hallok vagy tapintok, milyen a látvány, és egyáltalán miféle hatás váltódik ki belőlem, hanem az a perdöntő, amikor a beteggel a pillantásunk találkozik. Őt kell fogadnom és elfogadnom, úgy, ahogy van.

(Az esetek túlnyomó többségében a betegek tévedhetetlenül megérzik, hogy a hozzájuk közeledő ember gesztusai, szavai hitelesek-e, vagy sem. A hiteltelen vigyorgáson, az iszonyodást leplezni kívánó szavakon és arckifejezéseken azonnal átlátnak, betegség-, elesettség-, kiszolgáltatottság-, reménytelenség-tudatuk megerősödik. Erre egyetlen megoldást találtam – szintén nem tudatosan –, azt, hogy lehetőség szerint belehelyezkedjem az ő állapotába, figyelmemet erre fókuszáljam, míg minden másnak, mintegy másodlagos tudati folyamatként, ott és akkor a háttérbe kell kerülnie. Majd utólag ráérek szörnyűlködni. Ha pedig erre nem vagyok képes – erre is volt példa –, akkor megkérek egy másik önkéntest, hogy ő menjen be. Ott és akkor nem én vagyok fontos.)

Betegeink többségére a terminális kifejezés erősen eufemisztikus. Napok, órák alatt meghalnak. Volt olyan (primeren agytumoros) betegünk, aki bekerülése után egy órával eltávozott. Hozzátartozói elmondták, hogy még három nappal azelőtt énekelve vallott szerelmet a feleségének. Amikor a beteg meghal, hívjuk vagy kihívjuk az orvost, aki ezt hivatalosan is megállapítja és adminisztrálja. A halottat a nővérek lemossák, tiszta ruhába öltöztetik, és mellrészig egy lepedővel letakarják. A kezeit a mellkasán összeteszik, és egy-két szál virágot tesznek ujjai közé. Ezután az ún. kegyeleti szobába kerül. Ez a szoba ökumenikus jellegű, több felekezet papja által is felszentelt hely. Intarziái vallásos hangulatot teremtenek, de nincs benne semmilyen kifejezett vallási jelkép. Az igazgató-főorvos asszony behívja az orvost, a nővéreket, a segítőket, rövid beszédet mond, és néma csendben elbúcsúzunk az elhunyttól. Az időközben értesített hozzátartozó(k)nak erre természetesen szintén lehetőségük van. Ezután a halottat elszállítják a hullaszállítók.

Miket tesz, tehet az önkéntes segítő? Megitatja a betegeket, hoz teát, segít a mozgatásban (a nővérrel való egyeztetés után, mivel egy előrehaladott csontáttétnél egy egyszerű mozdulat is törést eredményezhet), vagy tolókocsiban kitolhatja a parkba, felolvashat neki, beszélgethet vele. Mégis, van két olyan mozdulat, amelynek mindennél nagyobb a jelentősége. Az egyik a kézfogás. Nem simogatás – ez is jó hatású lehet –, hanem a kézfogás. A másik a szembenézés, vagyis amikor ránézek, belenézek a szemébe. Ha hiteles vagyok, ha teljes mértékben, egészen ott vagyok, akkor a helyzet valóban intimmé válik.

(Fogom Mária kezét. Egymásra nézünk. Szépnek látom.
A kezemre hajtja a fejét:
– Az Isten áldja meg.
– Az Isten áldjon meg mindnyájunkat, Mária.
– Vajon meddig tart még ez a cirkusz?
– Ez a cirkusz sohasem ér véget…
Rámosolygok, lassan ő is elmosolyodik.
– Ígérje meg, hogy… Hogy majd akkor betakar.
– Megígérem. Ha itt leszek, betakarom, Mária.)

Két-három hét után a főnővér megkérdezi, kimennék-e házi beteglátogatásra. Elmondja, hogy a beteg szélsőségesen agresszív, több gondozó szakszolgálat visszautasította. Élettársa, gyermekkori paralízise miatt, járógéppel jár. Öt gyermekét tizenöt évvel ezelőtt eltaszította magától, most haldoklásáról értesülvén az egyik fia, és enyhe fokban elbutult lánya rendszeresen látogatja. A főnővér felhívja a figyelmemet: nem fontos elvállalnom, ha úgy találom, hogy elviselhetetlen a beteg agresszivitása.

(Másnap az egyik nővérrel belépünk a lepusztult panellakásba. A tömény bűz már az előszobában érződik. Rövid bemutatkozás után – vártak már bennünket –, irány a betegágy.
Itt is bemutatkozunk.
– Hogy szólíthatjuk? A keresztnevén, vagy X. úrnak?
– X. úrnak.

Gumikesztyű, elkezdődik a tisztábatétel, a beteg jajong, amikor oldalára fordítjuk – csontáttétes. A nővér leveszi a pelenkát, alatta négyszög alakban felragasztott kötés. Ezt is leveszi és halkan hátraszól nekem:
– Bírod, István?

Szörnyű, tenyérnyi nagyságú köralakban kimetszett felfekvési sebet látok a hát közepének alsó részén. Jó három centi mélységű, a szövetek különböző színben, az elhalási folyamatnak megfelelően.

Semmi gond, mondom, és legnagyobb meglepetésemre,  ez még igaz is. Bizonyos értelemben nem veszem tudomásul – pontosabban rögtön elzárom egy kis ajtó mögé – a látványt. Itt most a beteg van, akit el kell látni. Pont.

A nővér elmagyarázza a tennivalókat a beteg lányának, közben az élettárs átbiceg a másik szobába és sír. Bántja, hogy nem vele beszélte meg a dolgokat a nővér, mikor ő van a legtöbbet a beteggel.

– Vegye be ezt a kis Augmentint X. úr, legyen szíves.
X. úr káromkodva küld el bennünket a francba.
A nővér szinte egykedvűen válaszolja:
– Nézze, ez nem kellemetlen, egy másodperc az egész, és nem vitatkozunk tovább.
A beteg szó nélkül kinyitja a száját. Megint tanultam valamit a nővértől. Beszélgetni kezdünk, megállapodunk abban, hogy legközelebb sakkozni fogunk. Erre nem kerül sor, a következő alkalommal inkább megint beszélgetünk.

– Tudja – mondja X. úr – meg akarom ismerni ezt az állapotot.
– Testi, lelki, szellemi szempontból?
– Is – súgja.
Az élettárs ezúttal is átmegy sírni a másik szobába, amiért nem vele beszélgettem.

A következő látogatásomkor a beteg alszik, kérem az élettársat, beszélgessünk. Azzal kezdem, hogy csodálom az erejét, hiszen két embernek is súlyos ez a teher. Sírni kezd.
Javaslom, hogy amikor a beteg lánya itt van, két-három órára trombitálja össze a barátnőit, s egy kávé mellett pletyózzanak, vagy szidják a férfiakat, hiszen mindegyik csibész, megérdemlik. Máris nevet a könnyei közt. Pár nap múlva hallom, hogy X. úr meghalt.)

Sára (46 éves) mindvégig hárított. Nem fogadta el, sőt tagadta betegsége tényét – már súlyosan csontáttétes volt. Férje mozgásában korlátozott, lehetőségeihez mérten mégis mindent megtett. Sára egy hónapot nálunk töltött a Házban, majd hazament, és újabb idő elteltével visszatért.

Amikor bementem, a nővér közölte, hogy Sára már egy napja nem kommunikál, nem eszik, alig iszik egy-két kortyot. Benéznék hozzá?

(Félig háttal az ajtónak, kifacsarodott pózban fekszik, szaggatottan, sípolva veszi a levegőt. Szeme révetegen félig nyitva. Haldoklik.Ez egyébként különös dolog. Természetesen sokszor vannak nyilvánvaló jelek is, máskor pedig egyszerűen csak tudja az ember, hogy a beteg agonizál.

Belép a doktornő, megnézi a lábát, karját, meghallgatja sztetoszkóppal, majd halkan azt mondja: összeomlott a perifériális keringés.

Ülök, a térdére teszem az egyik kezem. Hallgatunk, majd csendesen mondom:

– Ne félj, drága Sára, hamarosan győzni fogsz. Legyőzöd a szenvedést, a fájdalmakat. Semmit, de semmit nem veszítesz el, mindazt megőrzöd az érzéseidben és tapasztalataidban, ami soha nem volt a tiéd, miközben mindig a tiéd volt.

Furcsa hallani magam. Miket beszélek?Sára arcán legördül egy könnycsepp. Magamban kérem, hogy nyugodtan engedjen el mindent, és csak a Fényt figyelje, semmi mást.

Az idő megáll, én némán ismételgetem a mondókámat. Szipogó lélegzése egyre rövidül, majd abbamarad. Kérem rá a Buddha áldását.

Kilépek a szobából, elegendő bólintanom a főnővérnek. A doktornő bejön, meghallgatja: exitus. Feljegyzi az időpontot. Kezdődik a szokásos eljárás.)

Némi gondolkodás után rájövök arra, hogy miért tudom viszonylag higgadtan kezelni a történteket. A magyarázat: egészen egyszerűen nem azt látom, hogy Sára meghalt. Azt látom, hogy levetette a testét. Jó adós módjára lerótta hátralékát, és iszonyatosan nagy összeget fizetett be karmája kasszájába. Igazán megrendítő az a folyamat volt, amíg odáig jutott, hogy az éveken át tartó szenvedéssel felhalmozza az aktuálisan törlesztendő részletet.

Tevékenységem a Hospice Házban távolról sem sikersztori. Bizonyos értelemben a korlátaimat kerestem, s találtam is bőven. Volt beteg, akinek olyan szörnyű nyílt sebe volt, hogy nem mertem bemenni hozzá, és ezt jól is tettem. Irtózatnak, félelemnek helye nincs, mert kártékony. Viszont megtanultam becsülni azokat a társaimat, akik ezt adekvát módon megtették.

Egy-egy alkalommal négy órát töltök bent a Házban, és bizony vannak esetek, amikor alig várom, hogy leteljen ez az idő. Néha bizony egy negyed- vagy félórás beszélgetés, együttlét után – amikor kezdenek túlsúlyba kerülni az érzelmeim – érzem, hogy hasznos jelenlétemet már nem vagyok képes fenntartani.

Buddhista szempontból lényegesek lehetnek a beteg tudatának állapotváltozásai is, például a gyógyszerek hatása. A fizikai fájdalom csillapítása a palliatív ellátás fontos része. A fájdalom fokozódásával ez magába foglalhatja a morfium alkalmazását is, vagyis a beteg elkábítását. Sajátos tapasztalat, hogy nem alakul ki függőség. Ha egy nagyfokú fájdalommal terhelt szakaszt, amelyet folyamatos morfium-adagolással enyhítenek, egy viszonylag enyhe fájdalommal járó vagy fájdalommentes időszak követ, akkor a betegek nem igénylik a kábítószert, s elvonási tüneteik sincsenek. Személy szerint úgy vélem, hogy a tudat végső soron nem kábítható el teljesen. Nem csak azért, mert a tudatnak csupán egy része fókuszálódik az aktuális szenvedésre – egy más része például az emlékek rendezésével és értékelésével foglalkozik –, de azért sem, mert a betegek túlnyomó többsége, ha ugyan nem mindnyájuk, egy mélyebb tudati szinten tökéletesen tisztában van a történésekkel, függetlenül attól, hogy éber tudati szinten esetleg hárít vagy tagad. Ezek persze csupán személyes vélekedéseim.

A Hospice Ház önkéntes segítőinek száma kb. 70 fő. Ezek egy része telefonos szolgálatot és támogatást vállal, más részük a beteggondozásból veszi ki a részét.

Egy alkalommal az önkéntesek faliújságán olvastam, hogy a Dózsa György úti hajléktalan Hospice segítőket keres.

Jelentkeztem, s elkezdtem itt is dolgozgatni, mintegy három hete. Kiderült, hogy az önkéntesek száma itt velem együtt összesen három. Itteni tapasztalataimról talán még korai lenne beszámolni, de az biztos, hogy a pokol egy újabb bugyráról van szó, amelyben a szenvedés foka talán még nagyobb, már ha az ilyesmit egyáltalán össze lehet vetni.

Fenti reflexióimat felkérésre írtam. Nem törekedtem arra, hogy valamiféle rendezettség, vagy stíluserény jellemezze ezt az írást, tán még tudásom is csekély az efféle ambíciókhoz.

Mivel a felkérést megtisztelőnek tartottam, igyekeztem azzal meghálálni, hogy törekedtem az őszinteségre. Így a vége felé közeledve azonban valami tanulságfélét szoktak írni. Olyasmit, amin érdemes elgondolkozni, amiből talán tovább lehet lépni.

Így, hogy valamennyire azért mégis stílusos legyek, egy újabb közhellyel fejezem be.  Mindnyájan ismerjük, hiszen számtalanszor elmondta Lílávajra:

„A buddhista tanok ismerete gyakorlás nélkül holt tudás marad.”

Szarvamangalam.