Korhatár nélkül

Anselm Grün

Az emberélet útjának felén

A kritika mindig személyes: a kritikus mindig saját magáról ír, amikor a recenzált műről megfogalmazza mondatait. Ennek értelmében még egy könyvajánló is szubjektív, s a megfogalmazottak legalább annyira szólnak az ajánlóról, mint az adott könyvről. Mindezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert nem véletlenül írok éppen erről a vékony kis kötetről.

Nemrég múltam 40 éves, s ez a kerek évforduló felvetette bennem mindazokat a kérdéseket, amelyekről ez az Anselm Grün apát által szerkesztett, s a Bencés lelkiségi füzetek 12. számában megjelent szöveg szól.

Az ember már ballag hazafelé, élete bakelit lemezén már a B oldalt játssza. Ilyesféléket mondanak, akik már bizton elmondhatják, hogy a felén túljutottak. Mit tettem, mire vágyok még, mi ennek az egésznek a célja, értelme?  kérdezik.

Mennyire valósítottam meg álmaimat, hová szeretnék eljutni, nyílik-e még tér számomra? Miként nézek szembe az idő múlásával, a test lassú romlásával, a lendület lankadtával, a kopással, a fokozatos romlással? A vallási út, amit választottam, vajon tényleg az én utam-e? Erős-e a hitem? Képes vagyok-e még változni? Meddig játszhatom tovább azt az öncsaló játékot magammal, hogy holnaptól igazán elkezdek gyakorolni? S ha így lesz, akkor azt valójában miért teszem? Hogyan tovább?

E karcsú füzet bevezetőjéből kiderül, hogy a midlife crisis nemcsak a magamfajta világi ember számára jelent megrázkódtatást, hanem a kolostorok világi nyüzsgéstől elzárt, csendes közegében is mély válságot okoz. Közösségünket mélyen megrázta több negyven év feletti rendtársunk kilépése. Kerestük az okot, hogy miért hagyták el a közösséget több mint húszévi kolostori élet után, s rábukkantunk arra a jelenségre, amit általában az élet fordulópontján fellépő krízisnek neveznek. A szerzetesek elhatározták, hogy komolyan megvizsgálják a jelenség okait. Vizsgálódásukhoz két forrást használnak fel. Az egyik Johannes Tauler XIV. századi német misztikus beszámolója, a másik C. G. Jungnak az ember árnyékszemélyiségét leíró írásai.

S bár a nézőpont és a terminológia más és más, a válaszok tartalma és a szerzetesek ezekből levont következtetése mégis nagyon közel áll egymáshoz.

Az élet fordulópontja lényegét tekintve az élet értelmének krízise, ennél fogva tehát vallásos krízis. Egyben rögtön magában rejti annak esélyét is, hogy életünknek új értelmet találjunk a lelki válság összerázza az emberi élet alkotóelemeit, hogy aztán szortírozza és újrarendezze őket. Mozgásba hozza az emberi szívet, hogy megszabadítsa minden öncsalástól.

Kolostori beszélgetéseik során megállapítják, hogy a válság a kegyelem eszköze, s a krízisben Isten dolgozik az emberen, így lesz ez a szenvedés egyúttal az Istennel való találkozás, az intenzív istentapasztalat helyévé. A szenvedés tehát megtisztíthat, elmélyítheti hitünket, új távlatokat nyithat.

Az emberi élet olyan, akár a Nap járása. A Nap reggel fölkel és beragyogja a világot. Délben eléri legmagasabb állását, majd lassan, fokozatosan gyengülnek sugarai mindaddig, míg eljő az alkony, s az utolsó fénysugár is eltűnik a horizont mögött.

A könyv írói úgy gondolják, hogy az emberi élet szempontjából a délután éppolyan fontos, sőt a vallásos ember szempontjából még fontosabb is, mint a délelőtt. Csupán a délután más törvényeket követ. S ha megismerjük és figyelembe vesszük ezeket a szabályokat, akkor kijuthatunk abból a sötét erdőből, amibe az élet útjának felén jutottunk.

Ajánlom ezt a füzetet mindenkinek, korhatár nélkül.