Jehova

egállítottak az utcán, és azt kérdezték, hogy jobb lesz-e a világ? Jobb lesz-e gazdaságilag, erkölcsileg, illetve hogy bizakodva, vagy inkább pesszimistán nézek a jövőbe? Nagy nehezen elhebegtem egy mondatot, miszerint erkölcsileg egyre rosszabb lesz, de mégis optimista vagyok. Naná, hogy ráugrottak: ha az egymáshoz való viszonyunk, az élet minősége romlik, akkor mitől vagyok bizakodó, miért nem látom, hogy ez a legfontosabb? Ha mindenki önző módon, csak saját boldogulását nézve él, hová jutunk?

Mit mondhattam volna? Igazuk volt. Noé korához hasonlították korunkat, az elpusztított városokat emlegették, és igazuk volt.
Isten hosszú távon nem tűri ezt. Igaza van.

Ezek az emberek egy szebb jövőben, az eljövendő Királyságban hisznek, ez után sóvárognak. Ki ne szeretné, hogy béke és szeretet uralkodjon, ebben éljünk, és ebben nőjenek fel gyermekeink? Ki ne szeretne egy megértőbb, toleránsabb világban élni, ahol senki sem tekinti ellenségnek a másikat, nincs gyűlölködés, nincs oktalan, gyilkos rivalizálás, önzés, irigység?

Ha magunkévá tesszük azt a gondolatot, hogy minden megnyilvánulás Isten vagy a Kozmikus Rend által létezik, akkor ez erőt ad ahhoz, hogy másképp szemléljük a világot: a rosszat nem feltétlenül ítéljük el, s nem esünk kétségbe, amiért elhagyott minket az Úr, hisz ennek semmi értelme. Isten képtelen elhagyni a világot. Az erkölcstelenség, a törtetés, az emberek egymás iránti érzéketlensége egy embertelenebb és élhetetlenebb világot vetít elénk, de ez a világ is realitás, ez a világ is egy lehetőség, amely egyre távolabb kerül az Aranykortól, de mégis Istené. Ha nem így lenne, megtalálni sem lehetne benne.

Gondolja és érzi is ezt az ember, de azért mégis csak ellentmondás van e két állítás között: a világ rosszabbodik és minden rendben van!

Mondhatnánk, hogy ha minden a Kozmikus Rend – a Törvény – szerint van, akkor nincs semmi baj, mehet minden tovább a maga útján, nem kell tennünk és nem is tehetünk semmit. Ezzel nagyot nem tévedhetünk, ám van vele egy apró gond: az, ha valóban nem teszünk semmit. Vagy hogy ne legyen félreértés: ha azt gondoljuk, hogy nem kell tennünk semmit.

Az Aranykorban nem építettek felhőkarcolókat, nem másztak hegyet, és nem volt foci vb. Nem azért, mintha nem tudták volna feltalálni az ezekhez szükséges technológiát – jóllehet ez meglehetősen kézenfekvő magyarázat volna –, hanem azért, mert nem voltak meg az ezekhez szükséges ösztönzések. Az újkori tradicionalisták éppen elégszer átkozták el a Felvilágosodás korát, mondván, ettől kezdve vált jellemzővé az én mindenhatósága, az individum uralma. Van ebben igazság, valójában azonban inkább egy folyamatról van szó, hiszen már az ősközösségi társadalom is azért bomlott fel, mert megjelent a magántulajdon. Másfelől viszont az egyéni érdekek és vágyak olyan világot teremtettek, amilyen azelőtt nem létezett: egy – legalábbis bizonyos tekintetben – sokszínű és gazdagabb világot. Elsősorban persze nem lelkiekben (bár az új kihívások a lelkiség területén is hoztak érdekes új megoldásokat), hanem érzésekben, majd ma már egyre inkább külsőoségekben. De Isten erre is kíváncsi!

A »mennyiség uralma« (Guénon) elátkozható, mennyiség azonban azért van, hogy meg tudjon jelenni a sokféleség (vagy megfordítva). Olyan ez, mint amikor a kiszámítható és biztonságos élet vagy a kaland, a váratlan izgalmak és lehetőségek között kell választanunk. Melyikünk tud dönteni ? Hiszen az előbbit unalomként, az utóbbit káoszként is felfoghatjuk. Nem véletlen, hogy a rendes lányok szeretik a rossz fiúkat. Naná! Biztonság és kaland. Csak legyen egy otthonunk, ahová visszahúzódhatunk, de kint zúgjon a vihar! (Vagyis, ha egyénileg nem félünk annyira az individualizmustól, akkor az akár még érdekes is lehet.)

Az Aranykor sajátja a napsütés. Nem azért, mintha »akkor« nem lett volna vihar, hanem mert elfogadták, nem élték meg ellenségesen, vagyis nem szenvedtek tőle. Bőrig kell ázni, meg kell fázni, bele kell borzongani, máskülönben a vihar nem vihar, hanem napsütés volna. Bőrig ázni annyit tesz, mint az esőt a saját bőrünkön megtapasztalni; az »én« uralma annyit tesz, mint ezerszer, milliószor érzékenyebben (másképp) tapasztalni a világot. (És ennek arányában természetesen felszínesebben is.)

"Az érzékszervek lángban állnak", mondja a Buddha egyik leghíresebb tanítása, de nem azért állnak lángban, mintha érzékelni vagy az érzékeltben gyönyörködni bűnös vagy rossz dolog volna – hiszen akkor mi végre a Teremtés –, hanem azért, mert nem tudjuk, hogy rajtunk keresztül Isten nézi a világot!

Miért nem mondhatjuk mégis, hogy minden rendben, nem kell tennünk semmit? A válasz egyszerű: mert emberek vagyunk.

A kutya ugat, a karaván halad. A világ is halad a maga útján. Most épp ilyen: nem kifejezetten az Aranykort idéző, nem ideális, viszont érdekes, izgalmas, egyedi. (Mi buddhisták talán félünk ez utóbbi jelzőtől, de ne tegyük! Ez a kor kihívása: egyedinek és ugyanakkor univerzálisnak is lenni!) A kutya dolga azonban mégis csak az ugatás. Az ember dolga a munkálkodás. A munkálkodás azonban nem valamiféle ábránd kergetését kellene, hogy jelentse, hanem a fáradozást annak érdekében, hogy megértsük, elfogadjuk és megszeressük a világot.

Aki érti a világot, az tudja, hogy minden rendben van, de azzal is tisztában van, hogy emberként azért él és létezik, hogy tegyen valamit, amitől ez a világ érthetőbb és szebb lesz. És talán dolgunk az is, hogy az Aranykor képét megőrizzük. Nem a szentimentális ábrándozáson vagy az állandó más utáni sóvárgáson keresztül, hanem azzal, hogy mindig tudunk róla, s ezáltal ismerjük a mértéket.

Az ellentmondás azonban ezzel még nincs teljesen feloldva, mert ha el is fogadja az ember, hogy tegyen egy jobb világért, vagy legalábbis álmodjon arról, mindig felmerül, hogy ha létezik a Törvény, akkor e tevékenykedésnek és a Kozmosz erőinek milyen a viszonya egymással? Másképpen fogalmazva: hol a szabad akarat, mi értelme van az egyéni erőfeszítésnek, amikor itt sokkal nagyobb hatalmak munkálnak?

Hát ebben rejlik a dolog kulcsa.
A szabad akarat az egyenlet éppoly fontos összetevője, mint a másik oldalon szereplő erők. A Világtörvény a szabad akaraton keresztül hat, mindennapi döntéseink azok, amelyek azt hordozzák. Az egyenletnek két oldala van, de attól egyenlet, hogy a két oldal megegyezik.

Ha a szabad akarat nem létezne, a világ nem tudna elromlani, ha a Rend nem létezne, nem tudna megjavulni. Ha a világ romlik, akkor az a Rend része és megjavulni úgy tud, ha akarjuk.