Fecsegés

(Levél a Szanghához)

Ha valaki akár csak részben is osztozik az alább taglalandó élményekben, nos, akkor jogos a többes szám: elszúrtuk. Nem kicsit, nagyon!)

Fárasztó heteket tudhatok magam mögött. Rendkívül intenzív tárgyalás-sorozatokon vagyok túl: a politikai élet összes jelentős személyiségével folytattam olykor kifejezetten éles hangú vitát, felszólaltam a Kossuth téren, ott voltam a Szabadság téren, részt vettem politológusi elemzésekben, stúdió-beszélgetéseken és nyugodtan állíthatom, hogy az esetek túlnyomó többségében partnereim kénytelenek voltak meghátrálni kérlelhetetlen logikával, következetesen végigvitt érveléseim előtt.

Immár kijelenthetem azonban, hogy mindez valószínűleg hiábavaló volt; a fejleményekre aktivitásom szemmel láthatóan semmilyen hatással nem volt, a dolgok úgy zajlottak, zajlanak, mintha csak meg sem szólaltam volna.

Szeretném rugalmas személyiségnek hinni magam, így hát, ha nem is szívesen, de levonom a következtetéseket: úgy tűnik, hogy a televízió előtt ülve, képzeletben folytatott vitáim, kirohanásaim, nemritkán indulatos, ám arányosnak és frappánsnak vélt válaszaim csekély hatással vannak jelenkori történelmünkre. (Kényszeredetten teszem ezt. Hogy csak egy példát említsek, amikor egy este rövid, kb. huszonhárom perces monológot követően rákérdeztem feleségem véleményére, ő – igen bölcs asszony –, a konyhából, ha röviden is, de buzgón helyeselt, igaz azt is megkérdezte, hogy tegyen-e borsot a krumplilevesbe, amit viszont én a probléma lényegétől való eltávolodásként értelmeztem.)

Az egész egy Bhutánról szóló filmmel kezdődött. Bhután egy bűbájos, Tibettel határos kicsiny királyság, amelyet teljes egészében áthat a buddhizmus szellemisége és gyakorlata. A király és miniszterei (olykor több) nyugati egyetemi végzettséggel bírnak, tehát közvetlen tapasztalatokkal rendelkeznek a jelenkori nyugati társadalmakról és életformákról, és ezen ismeretek birtokában vezetik országukat, amely egy szempontból világhírre tett szert: a nemzeti összboldogság szintjének tekintetében. (A filmet Frei Tamás készítette, és a TV2 adta le. Mindezt azért írom le, mert a TV2 honlapjáról a film letölthető, és véleményem szerint igazán érdemes megnézni. Az alábbi kommentár ugyancsak a TV2 honlapjáról való.)

Nemzeti összboldogság

Jártuk ezt a hirtelen évszázadokat előreugró országot és stábunk kísérője, Ugyen elkezdett a lényegről mesélni: arról, hogy amikor a jelenlegi király Angliában tanult, úgy érezte, hiába lesznek az angolok évről évre egyre gazdagabbak, hiába nő az egy főre jutó nemzeti össztermék, az angolok mégsem tűnnek boldogabbnak. De mások se a nyugati féltekén, az úgynevezett piacgazdaságokban.

Gondoljunk csak magunkra! A rendszerváltás óta statisztikailag folyamatosan fejlődik Magyarország, évről évre nő a GDP, a reáljövedelem, a háztatások megtakarításai, és még ki tudja mi minden, amiben a közgazdászok számolnak, de boldogabbak vagyunk mint 15 éve? Egy pillanatra álljunk meg és gondoljuk tényleg végig! Mert a bhutáni király megtette…

Végül is, mit hajszolunk? Kérdezte ő, a buddhista uralkodó, Angliát és a Nyugatot járva… Költségvetési deficitben és inflációban számolunk, ezekben mérjük az életet? A fejlődés százalékában? Tényleg ettől leszünk boldogabbak? Hogy nagyobb tévét vehetünk és kicsit jobb autót, de közben kétszer annyit dolgozunk, és szétesik a családunk…

Úgyhogy Bhutánban a Nyugat túlhajszolt fogyasztásmániáját kihajították az ablakon. Pontosabban nem vették át! Köszönik szépen, nem kérnek belőle. Náluk ne a Nemzeti Össztermék növekedjen, mert az láthatóan nem visz előre, hanem a Nemzeti Összboldogság. Ahhoz viszont nem feltétlenül kell pénz…

Kell viszont elszántság, kizárni a mindent legázoló multinacionális cégeket, becsukni az ajtót a Magyarországon is áhított, úgynevezett működő tőke beáramlás előtt… De a bhutániak megtették! Hozzájuk ne jöjjenek globális láncok, itt nincs hamburger, szénsavas üdítő, ugyanaz az íz csokiban, chipsben és joghurtban, mint Minesottában, Kuala Lumpurban vagy éppen Budapesten. Nem kell nekik ugyanaz a bankkártya, hollywood-i film és olcsó kínai zenélő képeslap, mint ami kell mondjuk a japánoknak, peruiaknak vagy nekünk, magyaroknak. Őket, az ő boldogságukat bizony ne tegye tönkre a globális nagyvállalatok profithajszolása és a Nemzetközi Valutaalap reform előírásai. Belőlük bhutániakból – mondta a király –, ne csináljon senki fogyasztásmániás, bankkölcsönnel nyírható birkákat.

Úgy hangzik ugye, mint egy forradalom! A világ, mármint a globális, amikor ezt három évtizede először meghallotta, egyszerűen idiótának minősítette a királyt.
Yeshey Zimba irodájában tisztaság, mértékletesség, visszafogottság. Nyoma sincs a fogyasztói társadalom sznob ereklyéinek. A tradicionális ruhát viselő 4 gyerekes családapa kétszer volt már Bhután miniszterelnöke, most éppen ő az ipari miniszter. Nem bukott meg, csak itt az a szokás, hogy az amúgy takarékos, 7 tagú kormány miniszterei évente rotálják egymás között a vezető posztot. Mindenki csak egy évig lehet miniszterelnök, nehogy a fejére nőjön az országnak. Svájci minta egyébként, csakhogy ne nézzük teljesen őrültnek a bhutániakat. Svájcban is 7 tagú a kormány, az elnök személye pedig évente változik… Yeshey Zimba egyébként a király közvetlen jó barátja, a Nemzeti Összboldogság részleteinek kidolgozója.

A volt miniszterelnök a világ 4 országában tanult, pár évig az Egyesült Államokban is, a Wisconsini egyetemen. Amikor onnan hazatért, az estéit a királyi palotában töltötte…

„A király igazán különleges ember. Akkoriban még nagyon fiatal volt, 21-22 éves lehetett, buddhista lámák tanították. Amikor leültünk vele, hogy együtt gondolkodjunk a fejlődésről, arról, hogy mi a világban a rossz irány, és hogy mi a teendő, akkor azt mondta, hogy mielőtt döntene, elmegy tanulni, és körbenéz. Amikor aztán Angliából hazatért, már sokkal bölcsebb volt és így szólt: ’A növekedés nagyon fontos, igen. A növekedés és a szegénység megszüntetése nélkül nem érhetünk el jobb életszínvonalat, de önmagában ez nem elegendő. Másra kell figyelnünk, az emberek boldogságára, annak kell mindent alárendelni.’”

De hogyan? – kérdezték a királyt az emberek, mint a mesében. És ő megmondta: Úgy kell fejlődni, hogy sose legyenek nagy ugrások, hirtelen meglódulás, mert azt mindig kényszerű és kötelező megszorítás követi. Az emberek – mondta bölcsen a király – mindig elfelejtik, amit tavaly kaptak, és dühösek, ha idén valamennyit esetleg visszavesznek tőlük. Jobban élnek, mint két éve, mégis boldogtalanabbak – ilyenekről írt tanulmányokat a király, csak ezeket sajnos nem olvassa senki Magyarországon.
A világ viszont igen. 30 évvel az összboldogság koncepció kitalálása után, ma már tudósok vizsgálják Bhutánt, az itteni környezetvédelmet, manufakturális ipart, az ingyenes oktatást és egészségügyet. Hogy hogyan csinálták, szinte a semmiből?! Konferenciákat szerveznek világszerte a Nemzeti Összboldogságról.

A film végén a riporter elkezdte provokálni partnerét, vajon ki a boldogabb kettejük közül, no, meg a szokásos kérdés, hogy mi a véleménye a magyarokról stb. Udvarias (buddhista) válaszokat kapott (biztosan mindketten nagyon boldogok – csak nem ugyanattól!!), s az utolsó mondat valahogy így hangzott: „Önök, magyarok, biztosan nagyon jó emberek…”

A honlapon egyébként szavazni is lehet: a kérdésre, hogy szívesen élne-e Bhutánban, a szavazók 52%-a igennel válaszolt.

Ezt a filmet 2006.09.18-án vetítették. Miután megnéztem, boldog voltam, a lelkem megfényesedett. És amikor ujjamat a távkapcsolóra helyeztem és a HÍR TV-re váltottam, rám zuhant és maga alá taposott a magyar valóság. Szabadság téri ostrom, ütlegek, acsarkodás, roham, gyújtogatás és vérző sebesültek. Gyűlölet és rettegés, mámoros erőszak, rombolás.

(„Önök, magyarok biztosan nagyon jó emberek…”)

És ezután nem volt megállás. Kétségbeesett és elég morbid kíváncsisággal lestem a híreket, szellemi és érzelmi involvációm egyre fokozódott. Az önmagamban lejátszódó fentebb leírt tudati fecsegést, persze, eltúloztam, de tény, hogy volt ilyen. Másrészt azonban az éberségnek bármily alacsony szintjén is, de tudatában voltam reakcióimnak, és nem is túl későn azért „beúszott” egy gondolatmenet is, amely ténylegesen rávilágított a belül és kívül zajló eseményekre, és segített értelmezni azokat. Lìlàvajra a Függő Keletkezésről szóló előadássorozatának egyik részében arról értekezik, hogy az ember folyamatosan újabb és újabb változtatásokat végez, újabb és újabb feltételeket hoz létre, és ezekbe helyezi reményét, hogy majd ily módon megszüntetheti az őt szorongató alapélményt, a szenvedést. És hiába tapasztalja, hogy ez nem sikerül, újra és újra abba a mániába kapaszkodik, hogy a feltételekben van a hiba, és újra meg újra próbálkozik ugyanolyan módon, állandóan körözve csupán a lényeg körül. Az ökör is így tesz, ám őt erre kényszeríti gazdája, engem azonban, a konkrét helyzetben, erre csupán saját fixációim és lényeglátásom hiánya késztethetnek.

Ha jól belegondolunk, teljesen mindegy, hogy melyik politikai párt adja és hogyan hívják az első számú vezetőt, hiszen az alaptörekvés mindegyik résztvevő esetében tökéletesen megegyezik. Ez pedig nem más, mint egy jól működő kapitalista rendszer kiépítése.

Azzal kapcsolatban pedig, hogy ennek milyen szellemi tartalma van, nem nagyon lehetnek illúzióink. Bizonyos értelemben az éppen regnáló kurzus a maga durvaságában, erkölcsi nívójában őszintébb és átláthatóbb számunkra. És afelől sem lehetnek kétségeink, hogy a másik fél egészen pontosan ugyanezt a minőséget képviseli. Természetesen, amikor zajlik a tülekedés a moslékosvályú körül, az aktuálisan győztes habzsolása és csámcsogása a leghangosabb és legvisszataszítóbb.

A mostani történések tulajdonképpen kitűnő alkalmat nyújtanak számunkra ahhoz, hogy felmérjük, vajon milyen mértékben voltunk, vagyunk képesek integrálni magunkba a buddhista tanításokat. Egy próbáról van szó, méghozzá kemény próbáról és vizsgáról, amennyiben felerősödhetnek egzisztenciális szorongásaink, vonzódásaink és taszítódásaink. És ha ezeket a tudati folyamatainkat kellő higgadtsággal és távolságtartással szemügyre vesszük, akkor ténylegesen eljuthatunk a végkövetkeztetéshez: a buddhizmus 2500 év távlatából is valós, érvényes, biztos válaszokat ad számunkra. A Dharma tanulmányozására és gyakorlására továbbra is minden lehetőségünk megmarad, és a most zajló folyamatok lehetőséget adnak arra, hogy felmérjük, hol tartunk a tanok realizálásában. Érdemes lehet megfigyelni, hogy mi az, ami a leginkább megérint bennünket a történésekből, mert ezeken a pontokon a legerősebbek tapadásaink, meg nem haladottságaink. Magamból kiindulva: ha egy kicsit „hátralépve” szemlélem magamat, reakcióim, azok gépiessége és főleg nem tudatos és nem éber volta, bizony megmosolyogtató lehet.

Ezért merészelem javasolni, hogy tartsunk egy kis távolságot, vegyük fel a tanú pozícióját, és ítélkezés helyett az értelmezésre törekedjünk, mert nálam ez egyfajta elcsendesedést és szolid derűt eredményezett.

Talán azért is, mert mint tudjuk: fecseg a felszín és hallgat a mély.
Sarvamangalam.