És mégis vannak démonok!

néhány gondolat a 2001. évi nyári lelkigyakorlat kapcsán

Fotóalbum a 2001. évi elvonulásról

lőször azt gondoltam, nehéz lesz bármit mondani, vagy írni. Különösen akkor, ha nem akarok üres általánosságokat, szép és szupertranszcendens szappanbuborékokat fújni. Ezért a legkönnyebb (vagy legnehezebb?) utat választom: saját élményeimet, érzéseimet mesélem el (másét úgysem tudnám).

Buddhista tárgyú tanulmányaim során elsőként talán éppen a chödről olvastam. Jeges borzongás futkosott a hátamon, amint elképzeltem magam egy tibeti temető közepén télen és éjszaka, mindenféle vadállatok között, amint a rituális táncot ropom a helyi halottakkal. Az odagyülekező démoni seregekről nem is szólva. Brrrr! Aztán jött a Szatipatthána szutta és más nyugodtabb olvasmányok, előadások, lelkigyakorlatok. Közben megtanultam, hogy nincs én, hogy minden a tudat, meg ehhez hasonló bölcsességeket, és már-már azt hittem, hogy ezek egyszer s mindenkorra kiverték a fejemből a vérszomjas démonokról alkotott eretnek elképzeléseket. Ám ekkor megkaptam a szokásos kis borítékot benne a kék ismertetővel: rajta egy kedvesnek és békésnek aligha nevezhető lángoló figurával, aki nyúzókéssel és szigonnyal a kezében táncol egy emberalakon. Őszintén bevallom, izgatott voltam, mikor megérkeztünk Bélkőre, a lelkigyakorlat színhelyére.

A meglepetés, hogy az egzotikus és izgalmas chöd-praxis is ugyanazt az ént “vágja le”, mint az összes eddig megtanult gyakorlat, egyáltalán nem volt meglepő. Ehhez már hozzáedződtem a kb. kilenc év alatt, amióta Vajramálá és Lílávajra előadásait hallgatom. A Lényegnélküliség végtelen számú arcai közül egy újabbat megpillantani azonban mégis megint inspiráló élmény volt. Meg aztán ott voltak a démonok! Ez megérdemel egy külön fejezetcímet!

Harc a démonokkal

Először is illik tudni, hogy az adott démon melyik fő és alcsoportba tartozik. (Kis gyakorlattal a felismerés és besorolás egy pillanat alatt megvan!) Így, miután nevükön tudjuk nevezni saját akadályozó erőinket – démonjainkat –, nincs más hátra, mint hogy leigázzuk és szolgálatunkba fogjuk őket. A temető mint környezet, a lábszárcsont-trombita vagy a koponyadob csupán díszletek, elhagyható kellékek: megteszi a sötét erdő is a maga kis neszeivel, zizegésével, bóklászó, majdnem zajtalanul surranó kis állataival, amiket a vaksötét mamutméretűvé és emberevővé varázsol. De mi hősiesen (?) szembefordulunk velük. Mindennapi szorongásainkat add meg nekünk… – a gyakorlat ugyanis kihívja és felbőszíti a démonokat, akik minden erejüket összeszedve próbálnak keresztbetenni a gyakorlónak. A felkészült chödpa azonban éppen ezt akarja elérni, hogy a sötétben megbúvó láthatatlan ellenfél láthatóvá váljon; akkor aztán feje fölött megforgatja (háromszor), majd földhöz vágja a bestiát. A speciálisan elkészített és felajánlott Nektár végül a legádázabb démonokat is megbékíti.

Harcba testvéreim! Csak láncainkat (önhittségünket) veszíthetjük!
Tavaly új ciklus indult a Vadzsrayoginí szádhanával. Ennek része a chöd. Számomra ez különösen örvendetes, mert ebbe a legelején tudtam bekapcsolódni, úgy, hogy a hozzá szükséges háttérismeret rendelkezésemre állt. Ráadásul engem felettébb inspirál a gyakorlat. Tetszik a kirakósjáték új mozaikja, a chöd.

"Ez jó karma!" – így én.

És: "Örülök, hogy úgy érzem, úton vagyok!"

– "Háháháhááá!!!"– röhög az Elégedettség Démona és megcirógatja a fejemet. Hm, ez van.

Fotóalbum a 2001. évi elvonulásról