Emi néni

Ez a szöveg a nyári elvonulás alatt keletkezett, amelyen idén, a kreatív egy órában, mindenkinek magányosan kellett valamit alkotnia. Minden étkezésnél kiláttam az utcára, s mivel ezúttal bent a faluban laktunk, számos alkalommal láthattam egy öreg nénit, aki ott ült a háza előtti lócán. Ez a fekete ruhás, fekete fejkendős, hajlott hátú asszony adta az inspirációt, hogy egy belső monológ formájában megpróbáljam elképzelni és leírni, vajon mit is gondolhat rólunk, elvonulókról. Nem kifigurázni szerettem volna őt, hiszen a néni nagymamámra emlékeztetett, aki maga is ilyen idős falusi öregasszony, s nem is szerettem volna az ott élő embereken gúnyolódni – vagy a szövegben használt nyelven mondva, „csusságolódni” –, már csak azért sem, mert 18 éves koromig magam is vidéken éltem. Aztán, ahogy haladt az idő, lassan átalakult az eredetileg elképzelt figura, s monológjába belekeveredett sok minden abból, amiről az elvonuláson szó volt. Elneveztem őt Emi néninek. A Vadzsaváráhi szóban a váráhi anyakocát jelent, ami magyarul emse, vagyis Emese, így lett képzeletbeli alakom neve Emi néni. A többi jött magától.
Flaubert híres kijelentése: Bovaryné én vagyok, rám is igaz. Emi néni én vagyok, még pontosabban mi vagyunk.

„Má’ megint kolompolnak.

Egész álló nap kolompolnak. Kislyánykoromban vót egy tehenünk, a Bimbó, annak a nyakába lógott a kolomp. Mikor a többi jószággal este elindult hazafele a legelőről, akkor már messziről lehetett hallani, hogy jön, nyitni kellett a kaput. Nincs már meg a csorda, megveszik a kisbótba a zacskós tejet. Nem is olyan az ízi.

Kolompolnak a pesti népek. Nem tudják, hogy jó dógukba mit csinájjanak. Drága kocsikkal jöttek, ide járnak szórakozni. A csendbe, az unalomba. Biztos idegesek.

Szegény uram jutott eszembe, Isten nyugosztalja. Az vót ilyen habókos, ideges forma. Néha csak ült, nézett maga elé meredten. Kérdeztem tőle, mi bánt aranyom? Így híttam aranyom, ű meg engem gyémántnak. Mer amúgy életvidám, vérbő ember vót. Mindig azt mondta: Semmi, semmi. De láttam rajt, hogy szenved, kínozta valami nagyon. Sose mondott mást, a semmi bántotta.

Pedig az üresség nem fáj.

Az uram azér jutott eszembe, mer reggel elfutott itt az egyik pesti férfi. Ilyen mákos-deres haja, amúgy szép dús haja vót, alakra olyan jó húsba levő, dalmahodott ember. Hajpánt vót a fejin, mint az asszonyoknak, oszt szaladt. Igen fújtatott, nehezen szedte a levegőt. Nincs jobb dóguk, mondom.

Egyik-másik hosszú öltözetet hord, mintha reverenda vagy papi köntös lenne. Bordósveres, akár a Kisantiéknál az új cseréptető, meg azok a furcsa, újonnan ültetett virágok a templomkertbe , kokastaréj, vagy hogy is hívják. Amúgy szép ez a viselet, jól áll nekik.

Az a beretvált fejű, sudár ember, az lehet a vezetőjük. Egyik este láttam, hogy tornáztak az udvarba, olyan vót, akárha repülni tanította vóna űket. Meg állítólag lógott a nyelvük, úgy lihegtek, mint a bundás kutyák a nyári melegbe.

Butisták. A menyem azt mondta, hogy butisták, meg hogy ez valami szekta. Nem tudom, mi az, csak látom, hogy nem isznak, nem zajonganak, mint az a múltkori társaság. Szelíd népek ezek, a légynek sem ártanak. Azt beszélik, kemotoxot, meg légypapírt se akarnak használni. Pedig rengeteg itt a légy.

Nem kell nekem mán semmi, lassan telik a nap, a tévét is unom. Ez a szórakozásom, hogy ülök a lócán, oszt nézelődök. Mán nincs dógom, letorkolnak, hogy mama maga csak pihenjen, nem hagynak semmit se csináni. De azér az árok széliről szedtem egy kis tyukhurt, meg csalánt. A kiskacsáim nagyon szeretik.

Mi vár mán egy ilyen öregasszonyra, mint én vagyok? Az Ámen, meg az a kis főd az uram mellett. Mer ű hiányzik nagyon. Leginkább a beszédje. Igazi szép, öblös, mélyen rezgő hangja vót neki, szerettem amikor danolt.

Ezek is szépen danolnak. Egyik-másikának jó torka van, mikor elkezdik, akkor rendesen zengetik. Nem rossz. Mert ezek a megátalkodottak egész álló nap csak danolnak. Azt beszélik, hogy ülnek ilyen kerek puffokon, ölbe tett kézzel, oszt danolnak. Amúgy nem magyarul. De amikor vacsorakor rákezdtek, akkor tisztán kivettem, hogy a nóta végin azt mondták: hamm. Biztos ráolvasták az ételre, hogy hamm, bekaplak.

Meg nem esznek hust. Se hust, se halat, csak zőccséget, meg gyümölcsöt, meg kenyeret, ilyesmit. Mán amúgy én se tehetem, megtiltotta az orvos. Köszvényre nem jó, Emi néni, hagyja el a hust, mondta.

Azér nehéz mesterség ez a butizmus. Nincs egy szabad percük se, minden idejük be van osztva. Pitymallatkor kelnek, oszt egész estig tesznek-vesznek. De, legesleginkább csak ülnek, mereven, egyhelybe. Hát én nem bírnám. Világéletembe tűzrőlpattant vótam, mindig csak mentem, nem álltam meg. Ma meg itt fáj, ott fáj, amott fáj.

Ezek abba hisznek, hogy az ember lelke vándorol. No hiszen, még hogy az iromba tyuk, meg az anyakoca is ember lett vóna az előtt, hát azt én nem hiszem. Habár pulyakoromba vót egy kiskutyám, a Bodri, az néha úgy, de úgy tudott nézni! Tisztára, mint egy érző ember.

Vajon az uram lelke is vándorol? Bennem itt van, az biztos. Néha úgy érzem, hogy még él. Jaj Istenem annyira tudott ölelni, mintha legalábbis kéttucat karja lett vóna. Oly erővel szorította a csípőmet, hogy itt a gerincemen két ódalt valóságos áram futott fel. Akkor semmi se számított. Az maga vót a nagy gyönyörűség.

Mint ma éccaka, álmomban. Egy nagy, jószagú, virágos mezőn sétáltunk az urammal. Rajta fehér ing, rajtam piros blúz. Az egész világ ragyogott, tündökölt, akárha a mennybolt meg a főd egybeért vóna. Aztán mikor kéz a kézben átszaladtunk a kettős szivárvány alatt, úgy kacagtunk mindketten, mintha sose tudnók abbahagyni.”