Elmenni, visszajönni

Nemrég láttam a Logan futása című filmet. Arról szól, hogy egy jövőbeni társadalomban az embereknek 30 éves korukban fel kell ülniük a körhintára, azaz részt kell venniük egy nyilvános szertartáson, aminek a vége az, hogy meghalnak. A közönség „Sikerülni fog!” és ehhez hasonló bekiabálásokkal bíztatja őket, ami nem arra vonatkozik, hogy túlélhetik a körhintát, hanem arra, hogy a hivatalos magyarázat szerint az emberek újjászületnek. Ezért aztán a döntő többség elfogadja a mészárlást, és szinte mindenki támogatja azt is, hogy a »szürkék«, ez a szökevények likvidálására hivatott csoport közterületeken, ill. bárhol becserkéssze és agyonlője azokat, akiknek valami kétségük van a feltámadást illetően.

Logan egyike a szürkéknek, talán az egyik legjobb. Eljön azonban a nap, amikor a szökevények titkos búvóhelyének, a »Szentélynek« a felkutatását kapja feladatul. E megbízatás teljesítése közben egy lázadó szellemű lánnyal kijut a Városból, ebből a fizikai és mentális korlátokkal körülvett, szinte teljesen zárt rendszerből. A Városon kívül csak a csupasz Természettel találkoznak; egy öregemberrel és néhány macskával. Felmerül annak a lehetősége, hogy új, számukra ismeretlen és talán küzdelmesebb, de emberibb, igazságosabb, természetesebb életformát válasszanak, de legalábbis ők maguk mentesüljenek a Város szigorú törvényei alól. A lány hajlik erre, de Logan úgy dönt, hogy vissza kell térniük, és meg kell mutatniuk az embereknek, hogy másképp is lehet élni.

Szinte ezzel párhuzamosan olvastam Asimov: A mezítelen nap című könyvét, amelyben Baley nyomozó a Földről a Solaria bolygóra érkezvén felgöngyölíti egy gyilkossági ügy szálait, ám közben felismeri, hogy sem a Solarián az egymástól végletekig elszigetelt emberek életformája, sem pedig a saját maga által a Földön megszokott és eddig meg nem kérdőjelezett életforma: ez a zárt, zsúfolt, pattanásig feszített, minden ízében szabályozott és uniformizált létezés nem képes a továbbfejlődésre, nem lehet csírája egy egészségesebb és emberibb társadalomnak. Hacsak…

A két történetnek van egy nagyon fontos közös alapja, és ennek két összetevője van: az egyiket fizikainak, míg a másikat gondolkodásbelinek vagy szokásnak nevezhetjük. A fizikai alap mindkét esetben a Természettől elkülönített Város, amely védelmet és biztonságot nyújt a benne lakóknak. Az együttélésnek természetesen megvannak a maga szabályai, a biztonságnak és kényelemnek megvan az ára.

Ha jobban belegondolunk, a városoknak vagy akár a saját lakásunknak ma is ez a szerepe, sőt egyre inkább ez lesz. Ezek már régebben is védelmet nyújtottak a vadállatok vagy az időjárási viszontagságok ellen. Amit Asimov városi léptékben megálmodott: az időjárás-szabályozást, a természet teljes kizárását, a kozmikus méretű törvények – mint pl. az évszakok vagy a nappalok és éjszakák váltakozása – kijátszását már ma is éljük, hisz a villany, a fűtés, a légkondicionálás, vagy akárcsak a szobánk falai mind-mind ezt szolgálják. A fedett város is elkezdett kialakulni, anyagias világunkban magától értetődően az üzlet területén: a bevásárlócentrumok ma már új városközpontoknak vannak kikiáltva.

Nem kétséges, hogy a technikai fejlődés ennél hathatósabb védelemre is képes, mint ahogy az sem, hogy szükség is lesz rá, hiszen egy ördögi körforgás folytán saját okát generálja. Egyre nyilvánvalóbbak például a globális felmelegedés jelei: hőség, felhőszakadások, árvizek, orkánok kényszerítik az embereket arra, hogy városokban – minél zártabb, a természetnek minél kevésbé kitett helyeken – keressenek menedéket. De a gazdasági kényszer, vagy egyszerűen csak a jobb boldogulás reménye is a nagyobb települések felé terelik azokat, akik ma még a természethez közelebb élnek.

És mi az ára mindennek? A zsúfoltság, a hiány, a ma még oly magától értetődő dolgok eltűnése; de a romantikusabb alkatúak arra is gondolhatnak, hogy nem láthatnak többé harmatcseppet megcsillanni egy virágon, nem érezhetik a langyos esőt vagy a tavaszi szellőt bőrükön. (Hiszen a kullancsok miatt ma már kirándulni sem megyünk…)

A fizikai alap mellett a két történet másik fontos közös összetevője a szokás. Nem azt kell érteni ez alatt, hogy a felvett és megtanult formákat oly nehéz megváltoztatni: bár ehhez kétségkívül elszántság és cél szükséges, ezek megléte esetén a változás lehetséges. A gond inkább az, hogy változunk ugyan, hiszen a felgyorsult világ, a reklámok, a hatalmi és üzleti érdekből sulykolt igények elhatalmasodása rajtunk is mozdít, de már nem is mi mozgunk, hanem mozgatnak minket. Változásainknak nincs többé igazi és értelmes oka, s az uniformizálás teljessé lesz. Azt se gondoljuk azonban, hogy ezért a »gonosz multik« a felelősek: saját vágyaink, kényelemszeretetünk és biztonságra való törekvésünk túlburjánzása ez. Szépeket duruzsolnak ugyan a fülünkbe, de mi hallgatjuk meg, és mi dőlünk be ennek – nem hiszékenységből, hanem mert jólesik. Egy ideig. Utána pedig már csak megszokásból. És nincs, nem lesz sem elszántságunk, sem célunk, ami pedig elengedhetetlen lenne a továbblépéshez, a változtatáshoz.

Így jön el az indivíduum után az uniformizált tömeg kora. Az egyéni érdekek kellő dinamizmust, vágyakat és ezen keresztül kreativitást biztosítottak, túlburjánzásuk azonban oda vezet, hogy vélt szükségleteinkkel együtt egy életformát is megveszünk. A kitűnni vágyás feloldódik a megalkuvásban. Az emberi elmének igen nagy a hajlandósága arra, hogy megrögzüljön valamiben. Persze a mozgás is sajátja, de gondoljuk csak el, ha egy ide-oda pattogó golyót beszorítunk két fal közé és a falakat elkezdjük közelíteni, akkor a mozgástér szűkül, a golyó pattogása felgyorsul. A Város falai – szokásaink és végső soron vágyaink – egy egyre gyorsuló ütemű, egyre szűkebb keretek között zajló »pattogásba« kényszerítenek bennünket, aminek a vége csak egy lehet. De vajon mi?

Egy szerencsénk van: bármennyire is figyelmen kívül hagyjuk és elnyomjuk őket, azért a Természet törvényei mindig hatnak. A két fal soha nem fog összeérni, a pörgés soha nem fokozódik a végtelenségig, s nem is áll meg. A falak lesznek azok, amelyek engedni fognak: a fizikai falak éppúgy, mint a mentálisak. És e kettő közül az utóbbi a lényegesebb. Ha a változtatás igénye fellép, a fizikai falak sohasem képesek annak útját állni. Logan és Baley is kijutott. Igaz, vissza is mentek, de már önszántukból, más emberként. Sorsuk és példájuk itt válik el Huxley Vademberének sorsától: nem visszafele mentek, hanem előre. Az egyéni boldogulás, a »szökés« nem járható út, nem igazi alternatíva. Mindketten rájöttek erre. A megoldás az életforma megváltoztatása, az emberek tanítása, a példa felmutatása. Természetesen egyre nehezebben ismerjük majd fel ezeket a példákat és egyre nehezebb lesz követni őket, mégis mindig ez marad a feladatunk.

És a »hősök« vagy »szentek« feladata is mindig ez lesz: elmenni és visszajönni.