Élet a születés előtt

Tom Shroder

Visszatérő lelkek

Boszorkányként megvádoltak, majd megégettek. Voltam brigadéros Esze Tamás seregében, íródeák Helvétiában, gardedám Pest-Budán, trubadúr Provance-ban, portréfestő Arezzoban. Esetleg tatár kovács, török fürdős, zsidó rabbi, hindu jogi, tibeti láma.

A New Age irodalom hemzseg az ilyen és ehhez hasonló történetekről, bizonyítandó a lélek vándorlásának tényét. Regressziós hipnózisban visszamehetünk a múltba, s a sűrű ködben felvillannak az emlékképek: rég elholtak életének epizódjai, töredékes jelenetek egymáshoz nem illeszkedő darabkái. S az életek közti szünetben ott lebeghetünk az űrben, testetlenül, miként a Catherine névvel illetett ismeretlen beteg Brian Weiss pszichiáter könyvében, a magyarul is megjelent New Age klasszikusban, az Életek, mesterekben.

Az így megidézett figurák igen sokszor sztereotipek, elnagyoltak és klisészerűek. Az érintettek kulturális érdeklődésüknek, fantáziájuknak, olvasottságuknak megfelelően, kevés szóval vagy indázó mondatfűzéssel számolnak be előző életeikről, hogy ezzel is megmagyarázzák a …mit is?

Van-e élet a halál után, vagy másképp feltéve a kérdést: van-e élet a születés előtt?

Szakadatlan vándorlás a milliárdnyi hozzánk hasonló megtestesült között, beleveszve a szamszára örök forgatagába – e kép egyes emberek számára talán könnyen elfogadható, mások számára titokzatos vagy épp rémisztő. Talán nem ez az utolsó bevetésünk, az egyetlen dobásunk, melyre, akárcsak Pascal, fogadnunk kellene: hisz amint ő kifejti, még mindig kisebb kockázattal jár az egyszer élünk elképzelés alapján az istennek tetsző jámbor élet, mintha ennek ellenkezőjében hinnénk, s ítéletnapkor jól pofára esnénk.

Isten nem kockajátékos, mondta erről Albert Einstein, de maradjunk csak tárgyunknál.

Az ész csele, hogy „hiteles magyarázatokra”, meggyőző bizonyítékokra áhítozunk. Szeretnénk megnyugtató, kísérletekkel alátámasztott, jegyzőkönyvileg hitelesített eseteket, amelyek „tudományosan” igazolnák számunkra, hogy ez az élet nem az utolsó, mi több, nem is az első. Arra áhítozunk, hogy van még remény, s ha ezt a mostanit elrontottuk, akkor is lesz majd kiút, pótvizsga, újabb dobás, és a végén még azt sem vizsgálja meg senki, hogy vajon doppingoltunk-e – egy esetleges pozitív teszt után belevetve minket az örök kárhozatba.

Tom Schroder Visszatérő lelkek című könyvének fellengzős, és persze marketing szempontból sem rossz megfogalmazású alcíme – Múltbeli életek tudományos bizonyítékai, Ian Stevenson professzorral a reinkarnáció nyomában – éppen a tudományosságot ígéri, a bizonyossággal kecsegtet.

Nos, elárulhatom, hogy éppen ezt a célját nem éri el.

A szerző, aki a New York Times újságírója, „terepmunkára” kíséri el Stevensont. A professzor ugyanis negyvenévnyi a kutatómunkája során több ezer olyan esetet vizsgált meg, amelyben kicsiny gyerekek visszaemlékeztek előző életükre.

„Ti nem vagytok a családom. Nekem van igazi családom.” „Az én nevem nem A, engem úgy hívnak, hogy Z.” Tipikus mondatok a világ különböző szegleteiben élő, tíz év alatti gyerekektől. A professzor, kísérőjével együtt, meglátogatja ezeket a gyerekeket, kikérdezi családjukat, s eljut a feltételezett korábbi életek színhelyére is. Beszélnek a szemtanúk, s közülük nem kevesen meggyőződéssel elfogadják a korábbi élet tényét és a bizonyítékokat.

Suzanne Ganem például azt állította, hogy ő nemrég még egy beteg asszony volt, aki egy szívműtétet követően hunyt el. Később, már hétéves korában találkozott „régi „családjával”, s bár ők eleinte igencsak kételkedtek, meggyőzte őket, hogy igazat beszél. A kislány erősen ragaszkodott az elhunyt nő, Hanan Manszur férjéhez, és a beszámoló szerint „porig sújtotta” az a hír, hogy a férfi újra nősült. Suzanne könyvben közölt képe egyébként valóban nagyon hasonlít Hanan korábbi fotójára.

Riasztó? Érdekes? Vagy éppen hihetetlen?

Ha úgy olvassuk ezt a könyvet, mint egy dokumentum regényt, amely kicsit az X-Akták stílusában mondja el egy nyomozássorozat sztoriját, akkor tulajdonképpen szórakoztató és elgondolkodtató élményben lehet részünk. Az igazság odaát van, s a nyomozás szereplői számára ez az „odaát” maga az igazság, vagyis egy előző élet. Ám kár lenne tudományos bizonyítékokat várni ott, ahol annak nincs helye. A „credo, quia absurdum”, vagyis hiszem, mert képtelenség már jobb hozzáállás.

De úgy vélem, ha a megértjük a karma tanításának lényegét, az okok és következmények láncolatának egymásra következését, akkor ez az egész new age-es reinkarnáció-felfogás elveszíti a jelentőségét. Boszorkány, brigadéros, gardedám, íródeák? Tulajdonképpen lényegtelen.

Az élőlények mindegyike volt már az anyám – mondhatnánk tibeti módra, s ezzel, azt hiszem, jóval közelebb is jutnánk az újratestesülés lényegéhez, no meg annak megértéséhez, hogy miért kell minden érző lény javára cselekednünk. S nem utolsó sorban megbizonyosodnánk afelől, hogy miért kell mindent megtennünk a mihamarabbi megvilágosodásért. Tegyük hát.

Itt és most, ebben az életünkben.