Egyedül Templomot építeni nem lehet

Szangha

Közösségünk életének talán eddigi legszebb két napja volt november 9-10 szombatja és vasárnapja. Felavattatott a templom, lezajlott a kétnapos konferencia, kaptunk nyilvánosságot, ország-világ előtt megmutattuk magunkat.

A szervezők, de mindenki, aki mondjuk megvajazott egy szendvicset, tudja, micsoda érzelmek kavarogtak a megnyitó előtti napokban, órákban. Izgatottság, apró bosszankodások, kételyek: mi lesz, ha valami malőr történik, eljönnek-e elegen, megfelelő lesz-e az ellátás, és így tovább? Aztán csak nyugalom és szépség érződött: nem számított már a leszakadt fogas, a rosszul parkoló autó, a hiányzó teafű. A dolgok eleve megszabott útjukon haladtak tovább, a sok kicsi akarat eredőjeként minden a legnagyobb rendben zajlott. A templom elkészült, az avatás emelkedett légkörét legfeljebb a sajtófotósok kameráinak kattogása zavarta meg.

Tiszteletreméltó Vajramálá szertartása után a kongresszuson előadó mesterek mindegyike saját hagyományvonalának és egyéniségének megfelelő áldást mondott a templomra.

Nehéz arról beszélni, mi is történt ott.

Talán a legjobb, ha a ceremónián jelenlévő Donáth László evangélikus lelkészt hívjuk segítségül, aki saját élményét később úgy öntötte szavakba, hogy nem keresztény közösség szertartásán most először élt meg vallásos élményt – mélyen érezve a közösség és a tanítások erejét. A lelkész üdvözlő beszédében arról is beszélt, hogy amikor a temlomban megjelent, akkor a Békesség köszöntő formulával fogadták, ami őt a zsidó Shalom és a jézusi Béke legyen veletek mondásokra emlékeztette. Vagyis – mondta – mintha a világ különböző hagyományai között, a mélyben, lenne valami titokzatos, szavakkal amúgy nem megfogható, közös alap.

Templomszentelő és rövid fogadás után kongresszus: a munkásszállóból lett szálloda, a Platánus jó választásnak bizonyult. Remek helyszíne volt a rendezvénynek, s az államtitkári – no és persze média – jelenlét is bizonyította, hogy a környező világ szemében is rangos, említésre méltó eseményről volt szó. Nem a viszonylagos eseménytelenség, a katasztrófahírek hiánya, vagy éppen a témaszegénység miatt foglalkoztak a sajtó munkásai oly nagy terjedelemben ezzel a látszatra nem épp országos jelentőségű eseménnyel, hanem talán azért, mert a társadalomban növekszik az igény a Dharma tanításaira.

Dharma

Ezt a gondolatot vitte tovább Mireisz László, amikor azt fejtegette: A Tan kerekét lehet, hogy Európában, közelebbről éppen Közép-Európában forgatják meg újra a »vörös arcú emberek«.

És persze erre rímelt Lílávadzsra előadása is. Magyarország köztes – kompország – helyzetében gazdasági vagy politikai szempontból aligha tölthet be meghatározó szerepet a világban, ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy földrajzi vagy éppen gazdasági szempontból is Nyugat és Kelet találkozási pontján helyezkedünk el. Ezt talán úgy fordíthatnánk a világ és a magunk javára, ha a két pólus szellemiségének kalauzaiként, egyre többen fáradoznánk azon, hogy e látásmódok egymásra találjanak, megnyíljanak egymás felé; és a látszólag különböző szemléletek az emberekben eggyé váljanak, a szélsőségek helyett pedig szellemi középutat találjanak maguknak.

Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, írta Ludwig Wittgenstein osztrák, – tehát közép-európai – filozófus valamikor az első világháború idején, mikor épp katonidejét töltötte valahol a galíciai front kataklizmájában. Wittgensteint a nyelv és a kifejezhetőség izgatta egész életében, kereszténynek vallotta magát, s a zenről viszonylag keveset tudhatott, koreai buddhistával nyilván sose találkozott.

„Mi a tudat” – kérdezte Zen-mester Young San Seong Do Snim? S a tanítvány-közönség soraiból megfogalmazott mondatok mindegyike apró halacskaként fennakadt a halász-mester horgán. What is the mind? – hangzott újra és újra, majd végül megkaptuk az intést: erre egyetlen adekvát válasz lehetséges: a hallgatás. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, hangzott el koreaiul.

S hallgatni ülve lehet a legjobban. Ülj le és ne járjon az agyad! Ülj le, valósítsd meg az ülés rendjét, a tökéletes ülést! Maradj mozdulatlan, tartásod legyen szoborszerű, ahogyan azt a fekete vagy szürkeruhás gyakorlók tették: kopaszra borotvált fejük moccanatlan volt, behunyt szemmel, rezzenéstelen arccal hallgatták francia mesterüket. Ám a „Sorbonne-ról Pilisszentlászlóra vetődött” Yvon Bec finom iróniával egyszercsak megnevettette őket, a nevetés könnyeden és felszabadultan töltötte be a teret, kicsit még ott lebegett, majd visszahullt a csöndbe. Ült a tréfa is. Tartása tökéletes volt.

A nevetés, az önirónia, az önreleflexió időről időre kizökkentette a közönséget. Hrabal, Havel vagy éppen Hasek középeurópai kulturális öröksége is ott kísértett a teremben, amikor a születését tekintve csehszlovák, ma burmai hinajána szerzetes, Bikkhu Ashin Ottama saját hagyományát csak így jellemezte: a buddhista Trabant. Ez a poén csak itt Közép-Európában érthető. Mindenkinek bevillant a kétütemű, szappantartó-formájú szocialista »szekér«, egy kék vagy épp szürke trabi, előadó és közönség összekacsintott. Egy nyelven beszéltünk.

Hallgatva a különböző nyelveken szóló tanítókat valami a legtöbbünkben biztosan megfogalmazódott. Ezentúl többet kellene olvasni, meditálni, nyelveken tanulni, tökéletesen ülni, kevesebbet aggódni, elégedettebbnek lenni.

Szóval közép-európaiak – világiak és szerzetesek, tanítványok és mesterek, magyarok, romák, zsidók, szlovákok, szerbek, horvátok, ukránok, románok, csehek, osztrákok, németek és lengyelek – gyakoroljatok.

Buddha

Gyakoroljatok, törekedjetek, iparkodjatok – ahogy a Megvilágosodott, a Történelmi Buddha utolsó szavaival mondta: „vajadhammá szankhára, appamádéna szampádéttha”.

Zárásként talán a kongresszus nyitóelőadása kívánkozik. Vadzsramálá közösségünk »névadójáról«, Maitréjáról beszélt, aki a Tusita mennyben készülődik, hogy a mindent felölelő szeretet eljövendő Buddhájaként visszatérjen a földre. Aki itt és most is jelenvalóvá válhat számunkra, ha szemléletünket a szerető jóakarat és a tökéletes megelégedettség tartományaként érzékeljük.

Mintha utalnának erre jelek, mintha valami a szemünk láttára formálódna. Maitréja itt van köztünk. (Két napig biztos itt volt.)