Csokoládé

Joanne Harris

Csokoládé

A szél megfordul, és ez egy francia faluban megváltoztatja a dolgok menetét.

Egy asszony érkezik kislányával és annak láthatatlan barátjával, hogy egy ártatlan ötlettel a kísértés és lázadás magvait hintsék el az alvó településen. Mitől ördögi a praliné és hányféleképpen lehet értelmezni a közösséget?

Vianne csokoládézót nyit. Olyan boltot, ahol a barna arany mindenféle formában és állagban kapható (ahogy Gombóc Artúr mondaná: kerek csokoládé, szögletes csokoládé, lyukas csokoládé…). A desszertekhez ízléses és persze csábító csomagolás dukál, a kiszolgálás udvarias, mi több, ez már inkább vendéglátás.

A bolt azonban nem mindenkinek tetszik. Egy csoport, élükön a pappal, kezdettől fogva ellenségesen figyeli az egyre jobban beinduló üzletet, és hangot is ad nemtetszésének. Hogy mi a vád? Felforgatás! A Praliné a szabad szellemek találkozóhelyévé válik, ami persze a közösség elleni merénylettel ér fel. Valójában szó sincs közösségről, csak igazodásról. Ha valaki beáll a sorba, azt nem beszélik ki. Annak még azt is elnézik, ha veri a feleségét. Ám ha valaki nem jár templomba, és nem eléggé ájtatos az előírt napokon, akkor az valószínűleg vagy bűnöző, vagy sültbolond. Ő a gyom a virágoskertben.

A falu lakói közösségért kiáltanak, de a szó jelentését meghazudtolva inkább bezárkóznak és kirekesztenek. A közösséget nem a közös gyökér megtalálásával, hanem elvekkel, előírásokkal, kiközösítéssel „alkotják”. „A közösségnek erősnek kell lennie” – hangoztatják –, „így lesz rend”. Ebből azonban csak erőszakolt és képmutató lemondás, majd sikertelenség fakadhat, majd végül a kudarcból megszületik a térítés és ítélkezés hamis attitűdje. A hagyományok tisztelete ekkor már nem jelent mást, mint beszűkültséget, s a változásra, megújulásra való képtelenséget.

A másik probléma – természetesen – a csokoládé. Ez az érzékeket bombázó kis ördög, a vágy titokzatos tárgya, a kígyó, a nő és mindez egyben, egy kis ezüstpapírban. A csokoládétól betegek leszünk, megromlanak fogaink, és lezüllenek erkölcseink. A desszert élvezete maga a halálos főbűn, bár ha meggyónjuk…

A bonbon azért válhat a gonosz kifejeződésévé, mert bűntudattól gyötörve mindent kísértésnek látunk. Holott csak a megjelenő formák és helyzetek változatosságával van dolgunk. Minden mozdulatunk, mely a végtelen gazdagság redukálására irányul, hamis. A kísértést mi választjuk le erről, amikor olyat teremtünk, amitől magunk is megijedünk.

S hogy bírja egy magányos asszony az üzletvezetés és felszolgálás mellett megvívnia a harcát a Fekete Emberrel, sőt a mások iránti rokonszenv és tevékeny törődés példáját is felmutatni?

Valószínűleg csakis hittel: „Buddha. Frodo mordori utazása. Az oltáriszentség átlényegülése. Dorka és Totó… A maga idején mindegyikben hittem…”

És most? „Úgy gondolom, az életben egy a fontos. Az, hogy boldogok legyünk. Boldogság. Egyszerű, mint egy csésze csokoládé, vagy tekervényes, mint az emberi szív. Keserű. Édes. Élettől lüktető.”

Élettől lüktető. Ez az! Ez már nem a magány kipp-kopp, kipp-kopp, van-nincs, van-nincs ritmusa, hanem az élet lüktetése, ahol a van sincs és a nincs is van! Ez az emberlét döbbenete, a kiapadhatatlan forrás, a végletek partjai közt hullámzó végtelen víztükör, mely fölött váltakozó irányú és erősségű szelek fújnak, mindig az élet egy újabb lehetősége felé sodorva bennünket.

A lét gazdagságát minden énbe zártság nélkül, mosolyogva szemlélni, és mindenkit az élet szépségére és tiszteletére tanítani – ez a bódhiszattvák útja, és ezt teszi Vianne is.

Lansquenetbe bódhiszattva költözött! Megérdemli, hogy megismerkedjünk vele.