Buddha és Jézus egy közös sétán

Az előadás a Buddhista Misszió alapításának 50. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi kongresszuson hangzott el 2002. novemberében.
Lejegyezte: Moór Kriszta   

Mielőtt előadásomat elkezdeném, néhány szót mondanék magamról. Csehszlovákiában születtem a 2. Világháború után. Életem első két évtizedét a kommunista rendszerben éltem le, majd igazából nem is tudom, hogy miért, de 1969–ben, 22 éves koromban Svájcba utaztam. Most visszatekintve erre, úgy érzem távozásomnak mélyebb értelme volt, mert röviddel Luzernbe érkezésemet követően találkoztam a buddhizmussal.

Svájc politikai menedékjogot adott nekem, de azt hiszem, ez sokkal inkább szellemi menedék volt számomra. Kereső szellem vagyok, s amikor a kezembe került egy könyv, amely a szútrákból vett rövid idézeteket tartalmazott, akkor ennek olvastán az egész világ megváltozott számomra. Azon a felejthetetlen estén választ kaptam az engem leginkább foglalkoztató és nyugtalanító kérdésekre. 17 éves korom óta kerestem valamit, amiről valójában nem is tudtam, hogy mi. Lelkesen tanulmányoztam a filozófiát, a pszichológiát, leginkább Freudot, ám a megismertek alapján mindig hiányérzetem támadt. Mindaz viszont, amit a Svájcban kezembe került könyvben olvastam, oly mély hatást tett rám, hogy attól a naptól a Dharma gyakorlásának szenteltem magam.

Buddha tanításai új dimenziókat nyitottak meg a tudatomban, a szívemben. Ezt az érzést ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy ötezer darabos puzzle sok–sok apró részletéből hirtelen összeáll a teljes kép. Ennek megpillantása megrendítő látványt nyújtott.

Ez után a találkozás után eltelt három hónap, amikor felötlött bennem a kérdés: no és mi a helyzet a többi vallással? S akkor értettem meg igazán, hogy mekkora jelentősége van Jézusnak és a keresztény tanításoknak. Elmondhatom tehát, hogy egy ázsiai vallás nyitotta meg szívemet saját eredetemhez, szellemi-kulturális gyökereimhez. Mégis megmaradtam azonban a Buddhánál, mert az ő rendszere jobban illeszkedik hozzám, sőt olyan mélyen megérintett engem, hogy ezen keresztül a kereszténység iránt is nagyobb tisztelet és megértés támadt bennem.

Ma is van ennek egy aktualitása, mivel a különféle vallási közösségek egyre inkább a párbeszédet keresik, és e dialógus révén mindegyik csoport gazdagodik. Ez a párbeszéd az én szívemben is lejátszódik.

Mielőtt azonban a két nagy vallás összehasonlításába kezdenék, még egy magyarázattal tartozom Önöknek: a ruhám színe arra vall, hogy Burmából származik, ahol 11 évvel ezelőtt a beavatást kaptam. Mi a hínajána vonalhoz tartozunk – a kis járműhöz, amit akár a buddhista Trabantnak is lehetne nevezni. De milyen is ez a közlekedési eszköz? Megpróbálom egy rövid hasonlattal megvilágítani.

Egy rózsakertben sétáltam Bernben a testvéremmel, aki kertész. Megpróbáltam a legszebb, legnagyobb rózsákhoz csalogatni őt: a virágok fantasztikus színekben pompáztak, volt köztük narancs, sötét vörös, még fekete is. De a testvérem eléggé unatkozott, mert ismerte, hogy melyik milyen hibrid; még azt is tudta róluk, hogy emennek sok víz kell, amannak több műtrágya. Rövid séta után egy kis kertészházhoz érkeztünk, ott aztán a testvérem szeme tágra nyílt, odacibált a bozótoshoz – tüskék és apró virágok voltak rajta, és lelkesen azt mondta nekem: Látod, ez az eredeti, ebből jött létre az összes többi. Ehhez a rózsabokorhoz hasonlít a hínajána út.

Vizsgáljuk meg ezek után, hogy mi a közös a kereszténységben és a buddhizmusban, és mi az, ami nehezen összeegyeztethető? Előrebocsátom, hogy mindaz, amit erről elmondok, elsősorban saját érzéseimet és véleményemet tükrözi.

Prágában nemrég a cseh keresztény akadémia egy olyan beszélgetés–sorozatot szervezett, amelynek során egy asztalhoz ültették a különböző vallások képviselőit, s az egyik ilyen találkozó témája az Isten volt. Az általam előadott álláspont nem nagyon tetszett a többieknek: a buddhizmus ugyanis sok istenről beszél, számunkra központi, teremtő Isten nem létezik. A beszélgetés során világossá vált, hogy amíg a felek a saját fogalmaikhoz ragaszkodnak, addig nem található átfedés mondjuk a nirvána és Isten között. Ám amikor elkezdtünk a legmagasabb valóságról beszélgetni, akkor egyszer csak megtaláltuk a közös vonatkoztatási pontokat. A találkozónak az lett az eredménye, hogy kimondtuk: a vallások az alapján is megkülönböztethetők, hogy Istenre vagy a nirvánára irányulnak-e.

A buddhizmus Európában mindössze 150 éve ismert. Ez a másfél évszázad meglehetősen rövid idő ahhoz képest, hogy a kereszténység és a buddhizmus több mint kétezer éve párhuzamosan létezik a Földön. Megdöbbentő volt számomra, hogy miközben mindkettő oly mélyen hat embermilliók életére, ilyen hosszú ideig szinte egyáltalán nem volt közös érintkezés pontjuk.

A régi görögök ugyan rövid ideig kapcsolatba kerültek a buddhizmussal, de ez nem volt tartós. A XIII. és XIX. század között is megvolt az esélye annak, hogy az európaiak megismerjék a Buddha tanításait. Sajnos minden ezzel kapcsolatos információ annyira eltorzult formában jutott el Európába, hogy a keresztény Európa a buddhizmust, mint babonát, teljes egészében elutasította. Csak a gyarmatosítás idején kezdték el a keresztény misszionáriusok tanulmányozni a buddhista írásokat. Ők voltak az első európaiak, akik előtt lassan kibontakozhatott ennek a csodálatos szellemi rendszernek az igazi mélysége.

De vegyük sorra a közös pontokat. A buddhizmus és a kereszténység közötti hasonlóságra jó példa, hogy a keresztények számára az egyik legfontosabb fogalom az isteni törvény, a buddhisták számára pedig a Dharma. Az előbbit Ó- és Újtestamentumnak hívjuk, de van olyan nyelv, ahol ez a két szó Új, illetve Régi törvényt jelent. A Törvény értelme az életmódra, a viselkedéssel kapcsolatos törvényszerűségekre vonatkozik. S ha akár Mózes Tízparancsolatát, akár Jézus későbbi törvényeit hasonlítjuk össze a buddhista etikával, például az öt alapvető erkölcsi szabállyal, még a felületes szemlélő is sok átfedést állapíthat meg közöttük.

Még egy érdekes hasonlóság tűnik fel a két vallásban: mindegyik óv a világi dolgokba való túlzott belemerüléstől. Miért? Mert amikor ez válik a fő dologgá a lelkünkben, akkor nem tudunk többé a finom szellemi dolgokkal foglalkozni, a világi élet eltakarja előlünk a lényeget. Ezért még akkor is óvatosnak kell lennünk, ha jobbító szándékkal bonyolódunk a világ dolgaiba. Ez gyakran megtörténik akár keresztényekkel, akár lelkes és elkötelezett buddhistákkal, hiszen mindkét vallás erősen hangsúlyozza a békét, a nyugalmat és a harmóniát, és szeretné környezetét is ebbe az irányba befolyásolni. Ám ha a világra koncentrálunk, az könnyen veszélyessé válhat számunkra, mert elveszítjük a nagy perspektívát, s nem látjuk többé a fától az erdőt.

További kapcsolódási pont: a kereszténység a legmagasabb igazságról beszél, míg a buddhizmus a valóságról, és mégis érezni lehet e két kijelentés között valami nagyon erős hasonlóságot. Ami ugyanis felszínesen vizsgálva mint igazság és hazugság jelenik meg, egy mélyebb szinten a valóság és az illúzió ellentétének mutatkozik.

Milyen következmények fakadnak ebből? Az ember a valóságból csak egy kis szeletet vagy töredéket érzékel, azt is „tükör által homályosan”. Hiszen csak az öt érzékszervére és a gondolkodására hagyatkozhat. S hogy volnánk képesek ezzel a szegényes eszköztárral letapogatni és észlelni a teljes valóságot? Ezért a nagy szellemi rendszerek vállalkoztak arra a feladatra, hogy megpróbáljanak közvetíteni a mindennapi tapasztalatok és az ezen túli valóság között. Ezek figyelmeztetik a homályosan látó embert arra: az élet kockázatos, mert ha úgy élünk, ahogy éppen tetszik, akkor végzetes hibákat követhetünk el, melyek sok szenvedést okozhatnak nemcsak az érintetteknek, de a tágabb közösségnek, sőt az egész társadalomnak is.

És ezzel a kereszténység és a buddhizmus újabb kereszteződési pontjához jutottunk: mindkét rendszer úgy véli, hogy a létezés folyamatossága a halál után sem szűnik meg. További egybeesés az az állításuk is, hogy ami a halál után jő, az következményeit tekintve nagyon kemény lehet. Mindkét nagy szellemi rendszer megpróbálja felruházni az embert azokkal az eszközökkel, amelyekkel elkerülheti az életét elrontó hibákat, s képessé válhat a többiek javára cselekedni.

A kereszténységben a halál után az utolsó ítélet következik, ahol eldől, hogy a lélek hová kerül: a pokolba, a mennybe vagy a purgatóriumba? A buddhizmusban ennek felelne meg a karma, ami az újjászületést irányítja. Amit a keresztények bűnnek tekintenek, az ugyanaz, mint amit a buddhizmusban előnytelennek mondunk. A buddhizmusban a hatékonnyá váló karma a halál pillanatában aktiválódik, s ez veszi át annak irányítását, hogy a korábbi élet milyen új sorshoz vezet.

A fentiek mellett még sok más hasonlóság is létezik, néhány ezek közül címszószerűen: mindkét vallás beszél a tisztaságról, a szeretetről, az együttérzésről, a béketűrésről, a hitről (jóllehet ennek értelme a Buddhánál nem teljesen ugyanaz!), teljes szellemi erőink bevetéséről, a lankadatlan szellemi gyakorlásról, s a hétköznapi ember számára ismeretlen magasabb igazságról.

A sok közös vonás után azonban szólnunk kell néhány alapvető különbségről is. Talán a legszembeötlőbb ezek közül, hogy a kereszténység megfogalmazása szerint (ami engem fiatalkoromban kifejezetten taszított), az embernek el kell hinnie ezt és ezt. A buddhizmusban ezzel szemben mindig nagy hangsúlyt fektetünk az ok-okozat elmagyarázására.

Egy rövid történet erről a különbözőségről. Öt évig éltem egy meditációs központban. Az iskolánkba sok látogató érkezett. Egyszer Amerikából jött hozzánk egy nyitott, fiatal pszichológusokból álló csoport, akik szerettek volna valamit megtudni a budddhizmusról. Meséltünk nekik a karmáról, újjászületésről. Nagyon érdekesnek tartották. Aztán feltettük nekik a kérdést: Miért jó a jó, és miért rossz a rossz?

E szakképzett pszichológusok nem tudtak erre válaszolni. Nem nevetséges ez? Mint pszichológus egész életében befolyásol másokat a jó és rossz tekintetében, miközben nem tudja, miért jó a jó, és miért rossz a rossz! Talán mert egy filozófus, vagy egy tekintélyes szakíró, vagy a Jóisten ezt mondta? Veszélyes erkölcsi űrt okozhat, ha az ember nincs ezzel tisztában, ugyanis ezt használjuk iránytűként egész életünk során. És mi történik akkor, ha a mutató rossz irányba mutat, és eszerint éljük le az életünket? Sok emberrel előfordul ez Nyugaton és Keleten is. Jelenleg 6-7 milliárdan élünk a bolygón, és a statisztikák szerint csupán 2 milliárd követ valamilyen vallást, 4 milliárd pedig semmilyen hittel nem rendelkezik. Mi van, ha ezek az emberek rosszul állítják be az iránytűjüket, s ennek alapján alakítják ki elképzelésüket arról, hogy mi a jó és mi a rossz?

Miközben a magasan képzett amerikaiak nem tudták megválaszolni a jó és a rossz mibenlétére irányuló kérdést, addig Burmában minden gyermek intuitíven érzi a helyes választ: A jó azért jó, mert végül pozitív eredményre, vagyis boldogsághoz, szabadsághoz vezet. A rossz pedig azért rossz, mert ismételten végrehajtva szenvedést okoz: elsötétíti szívünket, korlátoz és elnyom, magánnyal sújt és depresszióssá tesz bennünket.

A buddhizmus fölismerése szerint azonban az egyén nem elszigetelt valóság, hanem élete elválaszthatatlanul összefonódik az összes többi létezőével. Ebből pedig következik, hogy az egyén számára csak az lehet valóban jó, ami jó a társadalomnak is, s megfordítva, ami igazán jó a társadalomnak, az jó a benne élő egyéneknek. Ez a szemléletmód azonban csak akkor kezd működni, ha megnyitottuk magunkban azt az egyetemesebb tudati perspektívát, mely minden létezőt mint egységet lát. Amíg benne maradunk régi, bezárt, korlátozott világunkban, addig a jó és rossz kérdését nem tudjuk helyesen megítélni. Azt hisszük például, az a boldog ember, aki nagyon gazdag. Ebből a világszemléletből nehéz meglátnunk az igazságot, nevezetesen hogy a boldogságnak és szabadságnak nincs köze a pénzhez.

Sokkal inkább arról van szó, amit az ember belülről és mélyen igazán érez. Mindenki érezte már, hogy ha valami fontosat és igazat tesz, akkor azt egész valójából teszi. Ha valami jót és pozitívat teszünk, akkor valahogy szabadnak érezzük magunkat tőle, legalább néhány percig. Ha rosszat csináltunk, akkor viszont rosszul érezzük magunkat utána.

Tovább vizsgálva a különbségeket, eltérő egymástól a kereszténység szakaszos, illetve a buddhizmus körkörös időszemlélete. Számomra a Buddha szemlélete képviseli a világ létező legtágabb perspektíváját. A buddhizmusban ugyanis nemcsak egy világvégéről beszélünk, hanem kalpákról és mahákalpákról, keletkező és felbomló világkorszakokról. A világ tényleg olyan, mint egy folyamatos ősrobbanás, ahol az egész Univerzum keletkezik és elmúlik, keletkezik és elmúlik – vég nélkül. Ezért a Buddha nem elégedett meg azzal, hogy a világi létezésen belül valamiféle paradicsomi vagy mennyei szintet igyekezzen kifejleszteni magának. A világi élet állandóan változik, lehet hol jobb, hol rosszabb. Az ő üzenetének valódi tartalma: a teljes megszabadulás a születés és halál, lét és nemlét kettősségétől.

Vannak még egyéb különbségek is. Krisztus nem beszél elvakultságról vagy én-illúzióról, kevésbé hangsúlyozza a saját bölcsesség szerepét (sőt az emberi bölcsességet inkább kissé le is nézi), s nem beszél belátásról, megvilágosodásról, kondicionáltságról, rendszeres meditációról sem.

A Buddha viszont nem beszél kegyelemről, külső megváltóról, Teremtőről, s a megbocsátásról is csak keveset. Az igazságosság fogalmát is más értelemben használja: a buddhizmusban a karma törvényszerűség. Ezért tudnunk kell, hogy semmi sem történhet velünk igazságtalanul. Ha az igazságtalanság érzését kicseréljük azzal a vélekedéssel, hogy „Erre rászolgáltam”, akkor ezáltal alapvetően megváltozik a belső hozzáállásunk. Egy példa: a pszichológusok azt állítják, hogy a kínzás mély traumát hagy maga után. Sok megkínzott tibeti szerzetesben viszont nem maradt vissza ilyen trauma, mert mélyen hittek a karmában, s ezáltal képesek voltak arra, hogy alkotó módon éljék meg a szenvedést. Úgy vélték, valami rossz tettet követhettek el korábban, és azzal, ami most velük történt, mindez kiegyenlítődött. E szemlélet révén az áldozat meglátja az érem másik oldalát is: azt, hogy a karma következtében mi magunk vagyunk életünk építőmesterei.

Szerencsés korszakban élünk, mert megadatik számunkra a lehetőség, hogy különböző mély szellemi tanok között válogathatunk, és tanulmányozásuk révén gazdagodhatunk. De óvom Önöket, ne akarjanak egyszerre két székre ülni! Alapvetően fontos, hogy az életünknek legyen egy vezető szellemi iránya. Ám ne tekintsük ellenségnek a másfajta tanításokat és hagyományokat sem: inkább olyan szellemi forrásként gondoljunk rájuk, mint amelyek a mi utunkat is táplálhatják!