Barátkozás a félelemmel

Phema Chödrön

Amikor minden darabokra hullik

Ha jól emlékszem, A birodalom visszavág c. filmben volt az a jelenet, amelyben Luke Skywalker (spirituális utazónak sem volna rossz név!) elment Yodához, hogy tanuljon tőle. Egyik feladata az volt, hogy be kellett mennie egy sötét helyre, ahol egy ijesztő harcossal találkozott. Megküzdött vele, bár mestere azt mondta neki, hogy ne vigyen fegyvert. De a tanítványnak ekkor még kellett a kard, mert biztonságra törekedett, kész volt a harcra, és hitt a győzelemben. A végén persze kiderült, hogy saját magával küzdött.

Életünkben számtalan olyan helyzet van, amivel nem nagyon akaródzik szembenéznünk. Legtöbbször elmenekülünk előlük: elutasítunk, félrenézünk, másba kezdünk. És ha egy tisztább pillanatban mégis észrevesszük a félelmet, a szorongást, akkor is küzdeni akarunk ellene; legyőzni, eltüntetni vágyjuk.

A harc feladásáról, az ilyen pillanatok nyitott átéléséről szól Phema Chödrön amerikai buddhista szerzetesnő könyve. Nincs menekvés: önmagunkkal dolgozunk, mint ahogy azt Trungpa Rinpocse tanításai kapcsán megszoktuk, lévén a szerző Rinpoche tanítványa.

Őszinte szembenézés mindennel, ami jön – ez a legfőbb tanítás. Hasznos lehet persze buddhista tantételeket tanulmányozni, de amíg ezt tesszük, addig még nem nézünk igazán szembe a valósággal. A Buddha ugyan a tantételek talaján bontakozik ki, de szárba szökkenni csak úgy tud, ha elrugaszkodunk ettől a talajtól. A Buddhát ugyanis csak önmagunkban találhatjuk meg, ehhez azonban az első lépés az, hogy nem félünk magunkba nézni.

Ezen a ponton egy nagy csapda rejlik. Ezt fejezi ki az önmagunkkal folytatott küzdelem. Sokszor ugyanis úgy képzeljük el a Buddhává válást, hogy jobbítunk magunkon, és tökéletessé igyekszünk képezni magunkat. Önmagunkat akarjuk Buddhává fejleszteni, vagyis az »én« tévhitében maradunk, ahelyett hogy meglátnánk a Buddhát, bármilyen alakban tűnik is fel. Pedig ha így tennénk, álarcaink erőlködés nélkül leperegnének rólunk.

Sokunkban megvan a kezdeti őszinteség és bátorság ahhoz, hogy szembenézzünk saját magunkkal, mégis gyakran elakadunk, mert a zűrzavart és neurózisainkat látva nem tudjuk, hogy mihez kezdjünk. Szert teszünk némi rálátásra és megértésre, de ez csak olyan, mintha tehetetlenül néznénk, amint épp kirabolnak valakit mellettünk az utcán. Úgy érezzük, hogy nincs befolyásunk a dolgokra. Miért van ez így? Azért, mert hibáinkat, zavarodottságunkat és érzéseinket nem tudjuk annak látni, amik azok valójában. Nem vagyunk képesek felbukkanó és elmúló jelenségekként szemlélni ezeket, hanem megmerevítjük őket. „Ezek a mi jellemvonásaink, rólunk szólnak, ezek vagyunk” – képzeljük; amitől aztán bűntudatunk és rosszkedvünk lesz. Lehorgonyozzuk magunkat reményeinkben és félelmeinkben azáltal, hogy azt képzeljük, ezektől függünk. A tisztánlátás mellett nyitottságra és együttérzésre lenne szükségünk, hogy ne ragadjunk beléjük, hanem fel tudjuk oldani őket. Ez azonban már sokszor hiányzik belőlünk. Pontosan azért, mert magunkénak tekintjük ezeket a természetük szerint felbukkanó és elmúló tudatállapotokat. Vagyis ahhoz, hogy elengedjük őket, saját magunkat kellene elengednünk.

Az igazi együttérzés, s az eloldódás a problémáktól, félelmektől és zavarodottságtól csak akkor jelenhet meg, ha elkezdünk túllépni önmagunkon. Más szóval, csak akkor leszünk képesek átlátni az én káprázatán, ha feladjuk hamis azonosulásunkat a »magammal«, az »enyémmel«. Állandóan át kell lépnünk saját határainkat, egészen addig, amíg fel nem ismerjük: ha ennyiszer átléptük és kitoltuk ezeket a határokat, akkor azok talán nem is valóságosak.

Amikor képesek vagyunk reményeinket és félelmeinket is felbukkanó és eltűnő jelenségeknek látni, akkor csökkenni kezd ezek szorítása, ellazulunk, és megszűnik az a belső kényszer, hogy állandóan önigazoló monológokat tartsunk magunknak.

Hogy lehet mindezt gyakorolni? Úgy, ha akarjuk. A dolog ezen áll, vagy bukik. A többit az élet megoldja, és ezért olyan fontos, hogy a helyzeteket úgy fogadjuk el, ahogyan jönnek. Ha például meditáció közben gondolatok merülnek fel, gyakran belemerülünk ezekbe, majd mikor erejük csökken, és magunkhoz térünk, akkor dühösek leszünk, vagy bűntudatunk támad az elterelődés miatt. Használjuk fel ezeket az alkalmakat arra, hogy kifejlesszük a jóindulatot, és elhagyjuk az ítélkezést mind a jelenségek, mind saját magunk irányában. Lássuk meg az elterelődés valódi természetét! Így válhat az akadály módszerré, végső soron pedig bölcsességgé és együttérzéssé.