Az élet vize

A legrégibb ismert receptet egy majd négyezer éves agyagtáblán találták. Ez egy Ninkasi nevezetű sumér istennőhöz írt himnusz, ami egyben a sörfőzés mikéntjéről is szól. A régi írek uisce beathának (ish ke ba ha), vagyis az élet vizének hívtak egy párlatot, amit ma a világ whisky néven ismer (az írek whiskey-nek írják). Az elnevezésből nyilvánvaló, hogy viszonyuk az alkoholhoz némiképp más lehetett, mint a ma megszokott. A védák korában a papok szómát használtak ahhoz, hogy a fensőbb léttel kapcsolatot teremtsenek.

Más természeti népeknél, sőt a világ bármely táján nyomokban, vagy máig is élő módon fennmaradt kultúrákban egyaránt megfigyelhető a tudatmódosító szerek kifejezetten szakrális célú felhasználása. Abban az időben, amikor az áldozatot bemutató pap Brahmával vagy Manituval került kapcsolatba, még valószínűleg nem használták a kábítószer szót.

Kába – ez ma azt sugallja, hogy valaki nincs egészen magánál, nem képes a dolgokat úgy látni, ahogy azok valójában vannak. A régiek szerint azonban a hétköznapi, világi emberek ilyenek. A pap, tehát a szómát vagy más szert fogyasztó személy viszont nem kába, hiszen képes azokkal a magasabb erőkkel is kapcsolatot teremteni, amelyek létezésében – akkoriban – még a kábaságban élők is hittek.

Mi a helyzet manapság? A kábítószer elnevezés ma teljesen helytálló, hiszen a ma szedői, szívói, anyagozói (már a szleng elnevezései is mennyire árulkodóak: semmi szellemire való utalás nincs bennük!) nem a valóság minél mélyebb megismerésére törekednek. Szándékukban, céljaikban semmi szakrális nincsen, hanem épp ellenkezőleg: menekülnek az elől, a kiutat egyfajta strucc-politikában, álomképek kergetésében keresik. Nem véletlen, hogy Huxley szintén szómát szedet kitalált hőseivel a Szép új világban: „Szóma ha mondom, segít a gondon!” – mondogatják, és bekapnak egy pirulát, amitől csökkennek kellemetlen érzéseik, félelmeik, depressziójuk, de nincs ebben semmi felfelé törekvés, hanem csak megfutamodás a kényelmetlen vagy fájdalmas valóság elől. Így válik a szóma kábítószerré.

Egyébként Huxley az ötvenes években részt vett egy orvosilag felügyelt kísérletben, melynek során egy természetes alapú (peyotl gyökér) anyaggal, a meszkalinnal kapcsolatban vizsgálódtak. Az ellenőrzött eseteket a következőképpen foglalja össze: „…megjelenik a dicsőség, a puszta létezés, a koncepció nélküli esemény határtalan értéke és jelentőségtelisége. Az ego-nélküliség végső szakaszában lakozik az a homályos ismeret, mely szerint minden ott van mindenkiben és mindenki ott van mindenben. Lefogadom, hogy a véges elme ekkor kerül legközelebb ahhoz az érzéshez, hogy érzékel mindent, történjék az bárhol is az univerzumban.” (Aldous Huxley: Az észlelés kapui)

Hát nem különös? A szent szóma, az adomány vagy segédanyag – miért ne lehetne végül is az anyagi létezésben? Azonban ahogy tanításokat félre lehet érteni, és hagyományokat el lehet torzítani, úgy az anyagit is meg lehet rontani. A tanítás lényege, mint ahogy a szóma lényege is nem változott ugyan az idők folyamán, de mi magunk megváltoztunk. Az anyag attól szakrális, hogy szentnek látjuk. Az „anyag” nem old meg semmit, mert nem tünteti el azokat a késztetéseket, amelyek csomóinkat létrehozzák; utat nyit viszont olyan tapasztalások felé, amiket mindennapi életünkben nem élünk át. Ennek tudatában a régiek hálásak voltak az isteneknek ezekért az élményekért, és megpróbáltak élni – és nem visszaélni – ezekkel a lehetőségekkel. A ma embere viszont úgy gondolja – hisz tüneti kezelésen nevelkedett –, hogy ha az anyag nem oldja meg végérvényesen a problémát, akkor újra és újra be kell venni, s a hatása alatt kell maradni. Így alakul ki a függés.

A jelen legpusztítóbb narkotikumai egyébként szintetikusak, vagyis ember által gyártottak, és nem lelhetők fel a természetben. Érdemes még megjegyezni, hogy míg a szakrális szerek az időn kívülre helyeznek, addig a ma divatosak inkább felpörgetnek, mintha nem lenne amúgy is elég gyors a tempó.

Az alkohollal és a drogokkal kapcsolatban gyakran alakul ki a túlzásba vitel, a ragaszkodás, a szokássá válás, de azért arra sem árt emlékeztetnünk magunkat, hogy az áldozati szertartásból ez nem csak a szómára vonatkozhat! Maga a felajánlás is kiüresedett automatizmussá válhat, és az erkölcsi szabályok épp ilyen könnyen megmerevedhetnek.

Vajon miért van az, hogy a kábítószer- ill. alkoholkérdés ilyen komoly problémává nőtt? Az alapvető ok talán az lehet, hogy a világi élet nem elégíti ki a boldogságra és teljes életre irányuló igényünket. És ha nincs felmutatva számunkra egy felfelé vezető út, s akár kishitűségből, akár félelemből, akár valamilyen személyes szabadság-elképzeléshez való ragaszkodásból nem azt választjuk, akkor marad a lefelé vivő. Vannak ennek más jelei is, csak ezeket nem szoktuk betegségnek nevezni. De vajon nem a menekülés különböző formáiról van-e szó a kóros kihíváskeresésben, a szappanoperák habzsolásában, a munkába való beleveszésben, vagy akár a bigott vallásosságban? Ma már a művészek elvarázsoltsága is valószínűleg gyakrabban sorolható ezek közé, s csak ritkább esetben a valódi ihletettséghez. Van, akiben ez tudatosabb, s van, aki éppen a tompaságban, az alvajárásban találja meg a maga menedékét; épp elég így élni ahhoz, hogy elzárjuk magunkat az Égtől. Sőt, bizonyos értelemben ez még rosszabb is, mint alkoholistának lenni, mert aki iszik, az állandóan konfrontálódik környezetével és saját magával, s a szenvedélybeteg esetében a szenvedés is markánsabb. Ilyenkor fejfájás vagy lelkiismeret-furdalás formájában mindig ott az emlékeztető, ami egyben kitörési pontot is jelenthet.

Ha elfogadjuk a fentieket, akkor nyilvánvaló, hogy nem elég néhány erkölcsi szabályt betartanunk, ennél sokkal többre van szükség. Mindenkinek föl kell fedeznie magában azokat a pontokat, ahol tetten tudja érni az elzáródást, a menekülést. Mihelyt képesek vagyunk rálátni saját mesterkedéseinkre, rögtön kevésbé érezzük azok szorító erejét, és nemcsak hogy megnyílik a fölfelé vezető út, de már emelkedünk is, mintha csak a súlyokat dobálnánk ki a léghajóból.