Az élet forrásánál

Darren Aronofsky

A forrás

A halál Isten ajándéka az embereknek – mondja Tolkien a Szilmarilokban. Így érezzük?

Ha elkezdünk megnyílni az élet felé, először a halállal találkozunk. A halál az élet egyik legfontosabb játékszabálya; mert az élet játék, de nem szabályok nélkül való, s így megvannak a maga törvényszerűségei. Amikor az életet – tanítóink útmutatásai alapján – mesének, álomnak, fantáziavilágnak próbáljuk látni, ne kövessük el azt a hibát, hogy egyszersmind káosznak is látjuk. Mert bár igaz, hogy bármi megtörténhet, de ettől még levegőt kell vennünk, ennünk, innunk kell. S mint ahogy az ételt és italt is ki kell adnunk magunkból, azt a bizonyos első légvételt is, amit hitelbe kaptunk, vissza kell adnunk életünk végén.

Az élet legfőbb játékszabálya, csodája, az ajándék maga az a sokszor elátkozott, főellenségnek kikiáltott „kettősség”, melyből élet és halál épp úgy levezethető, mint a Lét bármely más dinamikája. A kettősség tehát nem a megszabadulást gátló tényező, hanem a létezést lehetővé tévő alapelv. A Bódhiszattva útja – érzésem szerint – azzal kezdődik, hogy ezt elfogadja, mégpedig úgy, hogy teljesen megérti, átvilágítja, nem csak intellektuálisan, hanem a hétköznapi életben is megtapasztalva azt minden fájdalmával, érzékenységével együtt. Rádöbbenve saját maga és minden létező sebezhetőségére. A Bódhiszattva ott kezdődik, ahol IGEN-t mondunk erre a fájdalomra és sebezhetőségre.

Nem tudom, hogy van -e más út? Ez nagyon alapvetőnek tűnik.

A változás természetesen állandóan zajlik, és nem csak a halál kapcsán lehet azt megtapasztalni vagy „elszenvedni”. Mégis, az élet vége az, amely radikálisan elvág minden illúziót, minden javítási és újrakezdési lehetőséget, s teljes egészében képes megmutatni a lét eme alapvető jellegzetességét. Mert bár az ősz sárgás, barnás, rozsdavöröses mélabúját is át lehet érezni, vele szemben mindig ott a tavasz sokszínű kibomlása, és a tél fehérbe zártságát is enyhíteni tudja az aranyló nyár képe. A halálon viszont, az élet-halál mögött lévő igazság homályba veszése miatt, nem látunk túl, s így merevsége megdöbbent és megrémít bennünket. Ez a rettenet alapvetően kétféle lelki-érzelmi hatást válthat ki belőlünk: a szeretett személy elvesztése miatti fájdalmat, és saját elmúlásunk tudatosulását. És ennek így is kell lennie, hogy az elveszett igazsághoz visszataláljunk.

Hogy minderről szólni tudjak, azt – néhány más körülmény mellett – egy olyan film tette lehetővé, melyre hosszas kutatás után találtam rá. Van úgy az emberrrel, hogy nem tudja, mit keres, de amikor megtalálja, mégis tévedhetetlenül felismeri. Így jártam én A forrás című Aronofsky filmmel, melyben történet, zene, képek és szimbólumok úgy fonódnak egybe és alkotnak szerves egészt, hogy az ember egyszerűen nem akar ellenállni, hanem átadja magát a szomorúságnak, a sírásnak, de ugyanakkor a kalandnak…; igen, az élet fájdalmas, de örök kalandjának is, mely elvezethet minket az élet forrásához.

A történet – némileg leegyszerűsítve – egy rákbeteg fiatal lányról és kutatóorvos kedveséről szól, aki nem hajlandó, nem képes elfogadni a halált, párja elvesztését. Ami viszont ebből a viszonylag egyszerű képletből kibomlik, az annyira költői, mély és gyönyörű, hogy el sem lehet elmesélni. A színészek – például a lányt alakító, és az elvesztés fájdalmának átélését teljes mélységéig lehetővé tevő, egyébként kápráztatóan gyönyörű (és nem mellesleg magyar származású) Rachel Weisz – olyan odaadással játszanak, hogy a nézői azonosulást semmi sem zavarja. De nem csak a színészek szolgálják ki a filmet a legmesszebbmenőkig, hanem például Clint Mansell zenéje is, melyet a Kronos Quartet ad elő, olyan erős akusztikus hátteret teremtve, amilyet talán Badalamenti Twin Peaks témája óta nem hallhattunk.

A lány megbékél közelgő halálával, sőt, ennél jóval tovább megy, amikor az ősi mítoszok kutatása közben fölfedezi a halál szerepét és jelentőségét. Megérti, hogy a halál „egyfajta teremtés”, mely épp a rögzült formák feloldásával készíti elő a talajt az új lehetőségek kibontakozásához. Orvos férje viszont csak őt látja, nem képes az életet teljes mélységében, távlataival együtt szemlélni, és fanatikusan kutatja tovább a rák ellenszerét, versenyt futva a burjánzó sejtekkel. És bár a film nem kicsinyli le ezt az erőfeszítést, bölcsen rávilágít arra, hogy az igazi megoldás, a halál legyőzése nem ilyen módon, hanem a megértésen alapuló elfogadás révén lehetséges.

Hogy végül miként élik meg ezt az időszakot, sikerül-e azt mindkettőjük számára felszabadító élménnyé tenniük, vagy meddő marad, tessék megnézni! És utána újra elolvasni Tolkien meghatározását a halálról. Vajon megértettük? Most már tényleg így látjuk?