Alapelv

Egyszer földbe gyökerezett a lábam: fa voltam néhány végtelenből végtelenbe szálló pillanatig, éreztem, milyen egy pontból kiterjedni, belenőni a világba, s nem menekülhetni…

Egyszer átkaroltam egy fát: zúgott az ős szarvascsorda, dobogva száguldott bennem, felébresztve a Tavaszt…

Egyszer fölmásztam egy hársfára — segített, ágait adta alám —, és éreztem, hogyan hajlik a szélben, mégis áll…

Egyszer elnyúltam egy bogaras réten — fejem fölött dongtak a bezsongott nektárlesők, csattogtak a pillangók, bogárkák szaladtak kavicsok, csigaházak között. Ez is egy világ, a kicsik világa, de belemerülhetünk gőgős magasunkból!

Van egy elmélkedő-fám, kétágú tölgy. Ikertövén mohapárnára térdelve átölelem, és vele ringok pataksurrogásra.

Volt egy nagy feketefenyőm, irtás szélén állt, s kemény téli napban kiültek kéregablakaiba a legyek. Az Égigérő fa melege!

Megálltam a Kecske-patak fölött — egyszer jövőjébe, egyszer múltjába nézve hallgattam, néztem és éreztem a köveket kerülő víz éltető végtelen folyását.

Levettem talpamról a CIVILIZÁCIÓT, karomról az idő bilincsét, és végiggyalogoltam kedves patakom mentén, a templomillatú, csend-öblökben kanyargó életöröm forrásáig. Hűs, nyirkos, meleg, nedves, száraz, puha és bökős élményeket zártam újra cipőmbe.

Rigókkal társalkodtam a Tolvaj-árok felett, magam is rigóvá válva. Őzikét bámultam, amint a katlanban legelészett el-elgondolkodva. Szavasokat követtem árkon-bokron át, csíkos vadmalacot találtam égerliget szélén, szalonkát fészkén, a kőfejtő tetején.

Fehér hermelin bukkant elém a föld alól, nyestek kergetőztek fölöttem, pók figyelte hálóját. És ha leültem, lepkék telepedtek rám…

Egyszer szembenéztem egy birkával, gyönyörű-kék szemével, és az időm elszaladt, míg állt a kérődző világ.